Ösztön és szabadság: Spirit Caravan, Magma Rise - A38, 2014.07.01.

A stoner/doom metal egyik leghíresebb formációja tette tiszteletét hazánkban július elsején az A38 hajón. A Spirit Caravant a honi Magma Rise kísérte, akiket aligha kell bemutatni azoknak, akik ismerősen mozognak magyar doom berkekben. Akik mégsem: Holdampf Gábor, valamint a Mood és a Wall of Sleep neve talán még számukra is ismerősen csenghet. A stílus rajongói már nagy várakozásokkal tekintettek a koncert elé, hiszen a Spirit Caravan természetesen Scott „Wino” Weinrichhel az élén érkezett, aki maga is igazi doom legenda, olyan formációk „lelke”, mint a Saint Vitus, a The Obsessed, a Hidden Hand, emellett pedig minden mozdulata hamisítatlan hetvenes évek feelinget sugároz, manírok nélkül és maximális hitelességgel.

A Magma Rise a vártnál legalább negyed órával korábban kezdett: valószínűleg az este tízórás csendrendelet miatt, mert a rendezvény ezúttal, talán a jó időre való tekintettel „szabadtéren”, nem pedig odalent, a hajó gyomrában zajlott. A jobbára a „kikötőben” kóborló rockereknek, metalosoknak és doomsztereknek így igencsak igyekezni kellett fel a fedélzetre, ha nem akartak lemaradni az első döngölős riffekről. Talán nem lehet véletlen, hogy ismét a Magma Rise került közvetlenül Wino elé, mint a két évvel ezelőtt Saint Vitus koncert alkalmával, hiszen ez az a zenekar, amely a leginkább emblematikus itthon a stílusban, s most már két albummal is rendelkezik. Tradicionális, zakatoló riffekre épülő epikus doom szolgálta a kellő talpalávalót a Spirit Caravan kezdetéig. A The Man in the Maze-re már összeterelődtek emberek, és a Duna felett éppen lemenő nap fényében élvezhettek a súlyos-komor riffeket. A két gitáros remek összhangban kezelte az ikergitár-témákat, de érzésem szerint az ének talán egy kicsit túl visszafogottan szólt, bár Holdampf a refrénnél magasan kiénekelve hozta a dallamait. Sajnos ezúttal nem hallhattuk a szokásos Mood-klasszikust, a Glow Burn Scream-et, Meet the Moments és a Vertical Truth With Horizontal.

A rövid átszerelést követően színpadra lépett a Spirit Caravan, és ezzel egy bő másfél órás pszichedelikus doom szertartás vette kezdetét. Az 1995-ben Marylandben alakult banda Winón kívül csak két tagot vonultatott fel, Dave Shermant a basszgitárnál (Earthride, Wretched), és Henry Vasquez dobost, aki egyenesen a Saint Vitusból érkezett (úgy látszik Wino különböző bandái között tapasztalható némi átjárás). Ezek az arcok bizony mindannyian igazi veteránok és a profizmus, a tapasztalat, a zenészek szembetűnő összjátéka szinte azon nyomban megtalálta az utat a közönséghez. Mindehhez hozzájárult még a kinézet, a határozottan és hamisítatlanul „délies” hangulat és a tagok szinte felismerhetetlen akcentusa, amely leginkább a számok közötti nem túl bő lére eresztett kommentárokban csillant meg. A szőrös, tetőtől-talpig kivarrt férfiak mintha tényleg a texasi sivatag széléről érkeztek volna, a hosszú, itt-ott már ezüstös hajak, kendők, szakállak és egyéb kiegészítők csak fokozták ezt a hangulatot. És aztán sorra jöttek a klasszikusok: Healing Tongue, Powertime és az egyik legnagyobb ovációt kiváltó Dead Love / Jug Fulla Sun.

Sokat írtak már Scott Weinrichről és úgy vélem az ok mindannyiunk számára egyértelmű. A szólói szinte mágikusak voltak – persze itt nem heavy metalos virgázásokra kell gondolni, hanem pszichedelikus hangvételű gitárjátékra: kissé kaotikus, torz, „betépett” (stoned) hangvétel, monoton-nyúzott-torzított-effektezett dallamok a végtelenségig, és persze az énekre sem lehetett panasz, amely a kellő időben volt delejesen-démonian kántálós, vagy éppen tiszta, férfias és erőteljes.

Dave Sherman basszeros, aki alkalomadtán a vokálozásba is besegített, szintén kiválóan teljesített, és a kissé jammelősre vett részek alatt jól támasztotta alá Winót. Henry Vasquez dobos pedig láthatóan hatalmas energiával és lelkesedéssel, már-már fékevesztetten, de ennek ellenére végig precízen és pontosan csépelte a dobokat, néha az ember szinte úgy érezte, hogy féktelen  energiája bármelyik pillanatban beszakíthatja a hajó fedélzetét. Tízkor a csendrendelet értelmében szigorúan oszlatás volt, pedig az egy órán túlnyúló játékidő ellenére a közönség biztosan elviselt még volna egy-két Sea Legs-szintű klasszikust – igaz, szinte mindegy is, hogy melyik számot veszik elő, mert mind az…

Az egész koncert nagyon egyben volt, az elszállt, néhol belassulós, néhol felpörgős és bizony már az ötvenen is bőven túl lévő „doomszter öregurak” néhol bizony a fiatalokat is megszégyenítő energiával vitték színpadra azt, ami bennük van –  s itt elsősorban nem a Crowbar és a ’Vitus-féle vánszorgós, fájdalommal teli doom-eposzokra kell gondolni, hanem inkább egyfajta zsigeri, ösztönös és teljesen őszinte „doom rock and rollra”. Nem volt nyomasztó, sokkal inkább erőteljes és férfias, hiszen ez a buli nem is a bánatról és a sötétségről, inkább az ösztönről és a szabadságról szólt. Úgy érzem, hogy ezek a hamisítatlan „doom hippik” ha másféle zenét játszanának, az egész egyszerűen nem volna hiteles – de ez a veszély természetesen nem fenyeget, mert dacára a délies retro életérzésnek, amely némileg belengte az eseményt, ennél hitelesebb, őszintébb, és a színpadi jelenlét tekintetében is erősebb produkciót aligha találnánk a szűkebb műfaj kereteit tekintve. Mindenkinek, aki csak hallott valaha arról, hogy létezik doom/stoner muzsika, ezen az estén egyértelműen ott volt a helye a fedélzeten!

Szerző: Edeneye
Képek: Réti Zsolt
Köszönet az A38-nak!