Timo Tolkki's Avalon: Angels of the Apocalypse

írta MMarton88 | 2014.07.02.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://avalonopera.com

Stílus: Power metal opera

Származás: Finnország

 

Zenészek
Timo Tolkki - gitár, basszusgitár, billentyű Tuomo Lassila - dob Antti Ikonen - billentyű David DeFeis - ének (4) Floor Jansen - ének (3, 6, 7, 10) Fabio Lione - ének (1, 2, 5) Caterina Nix - ének (9, 10) Elize Ryd - ének (9, 10) Simone Simons - ének (9, 10) Zachary Stevens - ének (8)
Dalcímek
01. Song for Eden 02. Jerusalem is Falling 03. Design the Century 04. Rise of the 4th Reich 05. Stargate Atlantis 06. The Paradise Lost 07. You'll Bleed Forever 08. Neon Sirens 09. High Above Me 10. Angels of the Apocalypse 11. Garden of Eden
Értékelés

Hajlamos vagyok elkövetni azt a hibát, hogy újra és újra túlságosan jóindulatú vagyok Timo Tolkki újkori lemezeivel. Mindig meghallom bennük a lehetőséget, azt, hogy ebből egy kis ügyességgel többet is ki lehetett volna hozni, aztán a kritikaíráskor jelentkező túlzott lelkesedésem után rendszeresen soha többet nem veszem elő a finn gitáros dolgait. Gyorsan le is lövöm a poént, ezúttal ez nem így lesz, noha a dolog miértje meglehetősen szomorú: az ‘Angels of the Apocalypse’-ből még a legjóindulatúbb kritikusnak sem egyszerű kihallani bármit is, ami ezt az albumot kiemelkedővé tenné.

Ha egy mondatban kellene összefoglalni a koronggal kapcsolatos érzéseimet, talán azt mondhatnám, hogy Tolkki eltévedt. Egész egyszerűen nem találja a helyet napjaink zenei palettáján, próbál a múltjába kapaszkodni, és megújulni is egyszerre, de csak kesze-kusza erőlködés a végeredmény. Az ‘Angels of the Apocalypse’ metal opera (méghozzá már a második rész), olyan vendégekkel, akik ha 10-12 évvel ezelőtt állnak össze, a melodikus metalhívők egy emberként ugrottak volna kíváncsiságukban talpra. Tolkki, Fabio Lione, David DeFeis vagy Zachary Stevens ma már bőven nem örvend akkora népszerűségnek, mint hajdanán, bár a fémszíntéren jártasabbak talán még mindig szimpatizálnak ezekkel a srácokkal. Rajtuk kívül még ott van Elyze Ryd, Simone Simmons vagy Floor Jansen, az ő nevük még el is adhatná ezt a korongot... ha lennének rajta jó dalok.

Talán elsőre a legszembetűnőbb hiányosság a rettentő gyenge hangzás: a gitár halk, a kórusok erőtlenek, a szimfonikus betétek rém gyengén szólalnak meg. Ennek a lemeznek úgy kellene megdörrennie, mint anno az ‘Elements 1’-nek, és máris hallgathatóbb lenne. Egy fokkal. Mert a másik kritikus pont a gyenge dalokban rejlik. Tolkki úgy döntött, hogy ezúttal merészebb lesz, és kilép a Startovarius standard europower slágervilágából. Ez egyrészt jó, mert Tolkki borzasztó kiszámíthatóvá és önismétlővé vált az utóbbi években, másrészt meg nem jó, mert hallhatóan nincs dalszerzői érzéke máshoz.

A nyitás még bizalomkeltő, a Jerusalem Is Fallingban Lione nagyot énekel, egy teltebb, az epikusabb részeket jobban kidomborító hangzással igazán ígéretes is lehetne. Innentől viszont indul a lejtmenet. A Design The Century egy kiherélt popdal, rémerőtlen kórusokkal, a Rise Of The 4th Rich pedig David Defeisszel együtt sem több szenvedésnél. Borzasztó ötlettelen refrén, ráadásul még George W. Bush is megszólal egy monológ erejéig a dalban, nem áll össze az egész. A lemez összvissz két jó dalt tartalmaz, ezeket egymás mögé helyezte Tolkki: a Stargate Atlantis és a The Pradaise Lost két „Strato-sláger” Lionéval és Floorral. Jó, egyik sem egy Paradise, egy Eagleheart, vagy egy S.O.S., de aki régen bírta Tolkkit, az simán elszórakozhat velük. Szerethető, fülbemászó, remek szerzemények.

Innentől viszont a lemez teljesen élvezhetetlen. Azt, hogy Tolkkinak mennyire elképzelése sincs arról, hogy mi történik manapság a zenevilágban körülötte a You`ll Bleed Forever példázza a legjobban. Ez egy „rádiós popdal” akar lenni, egy olyan embertől, akinek fogalma sincs arról, hogy 2014-ben milyen popdalokat is játszanak a rádiók. A '90-es évek közepén Celine Dion, Mariah Carrey és Whitney Houston énekelt ilyesmi slágereket, na most azóta egyrészt eltelt húsz év, másrészt meg kiderül, hogy noha Floor tehetséges metal énekesnő, sajnos a fenti dívákkal nem emlegethető egy lapon a hangja. Fájdalmas időhúzás, de a helyzet a későbbiekben sem javul, a Neon Sirens az egykori Savatage-torok Zachary Stevens tolmácsolásában előadott középszürke, keménykedni akaró rock dal, a maradék ballada, és a kötelező lírai zárás pedig lubickol a középszerűségben és a semmitmondásban.

Pontszám: 3

Legutóbbi hozzászólások