A kelta sörpunk AC/DC-je: Dropkick Murphys - Budapest Park, 2014.06.17.

Ha valaki nem vette volna még észre: a Budapest Park a Sziget megszüntetett rock- és metalszínpada, amely a Közvágóhíd lábánál egész nyáron át működhet. Már pofára is úgy fest, mint a Hammer sátor és a Wan2 keresztmetszete, de a kocsmadizájn, a pallók és úgy an blokk, a méretek is az ország legnagyobb zenei fesztiválját idézik. Na meg a felhozatal is: olyan bandákat sikerült ugyanis lepapírozniuk Magyarországra, amiket sem kisebb helyen, sem húzósabb jegyárakkal nem lehetne idehozni. Valljuk be, a Parkban a legnagyobb koncerteket is korrekt árfolyamon jegyzik, a keddi Dropkick Murphysre elővételben 4000 forintért lehetett jegyet váltani – ezzel szemben a bostoni munkáskölykök tavalyi turnéján 30-40 eurótól rajtoltak a jegyek egy-egy német állomáson, és az még olcsónak számított.

Ja, és hogy témánál maradjunk: Ken Caseyék 13 éve nem buliztak nálunk, azóta pedig a Flogging Mollynál is nagyobb bandává nőtték ki magukat. Ha pedig Dave Kingék hazajáró vendégek a Szigeten, akkor itt volt az ideje, hogy a Dropkick is meghonosítsa budapesti fellépéseit. Ennek érdekében a magyar jégkorong-válogatott is kitett magáért: a koncert előtt Tokaji Viktor csapatkapitány a válogatott 18-as számú mezét adta át a Murphyknek, jégkorongrajongásukra és a zenekar életkorára való tekintettel. A jó hangulat tehát a banda részéről is meg volt alapozva (a ráadást Ken Casey ebben a mezben tolta el), a közönségnek pedig csak annyi kellett hozzá, hogy a csapat nekidurálja magát a The Boys Are Back című, vény nélkül kapható kedélyjavítónak, és máris beindult a bő másfél órás, pimaszul ütős slágerparádé.

A Dropkick Murphysben az a jó – karcos csordavokáljaik mellett, amiből több szorult az életműbe, mint a germán heavy metal ’80-as évekbeli történelmébe –, hogy most vannak a csúcson. Nemcsak a népszerűség tekintetében (2001-ben még csak a Mega Pubban játszottak nálunk, de azóta arénákba húzzák füstös kocsmazenéjüket), hanem zeneileg is: a ’The Meanest of Times’–’Going Out In Style’–’Signed And Sealed In Blood’ simán a legerősebb a banda diszkográfiájában. Hibázni így nem lehet, erről az albumtrióról bármit játszhatnak, az kényszeres pogózásban és sörhajigálós örömtáncban fog végződni. A srácok azért szemeztek pár dalt a korábbi lemezekről is, így pár varacskos punkbunkóság is bekerült a műsorba, rögtön ilyen volt a másodikként elővezetett Citizen C.I.A. a ’The Warrior’s Code’-ról.

A zenészek maximálisan teljesítettek, akkor is, ha az ír népdalkincs egy-egy rockosított átiratát közönségénekeltették, és akkor is, ha valamelyik skótdudával bélelt pubhimnuszukat ragasztották be örökre a belső lejátszási listánkra. Al Barr jobban énekelt, mint ahogy azt a koncertalbumaik tanúsága szerint várni lehetett, bár az sem ártott, hogy a színpadon mindenki alásegített zömök háttérvokáljaival. Több dalban – és kvázi a komplett ráadásban – pedig Ken Casey ragadta magához a mikrofont (például az egyik csúcspontként aposztrofálható Johnny, I Hardly Knew Yaban), a srácok pedig nem hazudtolták meg magukat: Barron kívül rekedt-hamisan nyomták söráztatta szerzeményeiket.

A Dropkick mindenesetre ügyesen egyensúlyozott, tudta, mikor kell feszesre húzni, és mikor lazára engedni a gyeplőt, és mindig jókor vetették közbe a bostoni munkásélet nehézségeit dalba öntő lírákat. De tökéletesen mindegy volt, hogy épp a bájosan tapló Going Out In Style-on trappolnak végig, vagy a Don’t Tear Us Apartban szíjazzák egymáshoz a hallgatóság kitartóan ugráló tagjait, a hangulat végig valahol a plafon magasságában tartózkodott. Szabadtéri koncert révén ez azt a magasságot jelenti, ameddig a punkok fel tudták hajigálni a söreiket, amiből több landolt a közönségben, mint a gyomrokban, az biztos. A sördobálás bizonyított mellékhatása annak, hogy a Worker’s Songnál ugyanúgy nem tudnak nagyobb kebelpumpáló slágert írni az ebből élő heavy metalosok, ahogy a Rose Tattoo-nál sem létezik sok jobb együttdalolós líra.

Habár a huszonvalahány számos (!) szettből nehéz lenne nyugodt szívvel kidobálni dalokat, azért a ’Going Out In Style’ képviseltethette volna magát nagyobb számban (vagy a lassúzós Cruel helyett valami mással), de amúgy tényleg olyan eufóriában zajlott a koncert, mintha a magyar válogatott kijutott volna a focivébére, és ott nem Chile, hanem Dzsudzsákék picsázták volna ki a spanyolokat. Szóval igen, jobb volt a hangulat, mint a szigetes Pogueson, ami annak ellenére is örök emlék marad, hogy szegény Shane MacGowanhoz képest már Ozzy is diplomás nyelvésznek tűnt, és úgy összességében izmosabb volt az este, mint bármelyik Flogging Molly-koncert, amit hirtelenjében fel tudok idézni, pedig hát azok se éppen egy pogácsasütögető grilldélutánra szoktak hajazni.

Egyedül talán az ír folkdalok sülhettek volna el jobban, mert bár az Irish Rover punkverziója korrekt, a Wild Rover lírája pedig megindító volt (már ha le lehet ilyet írni egy punkkoncert kapcsán), a Fields of Athenry Dropkick-átiratával élőben sem sikerült megbarátkozni, olyan semmilyenre szürkítették az írek egyik legszebb balladáját. Az viszont még így is tanulságos, hogy az írek és elszármazottaik milyen jól menedzselik a nemzeti örökséget: akárhova mennek, bárki tud bulizni a – korszerűsített – népzenéjükre, amihez persze kellenek olyan jó dalok, amiket az összes ír banda játszhat, mégsem válnak unalmassá. Nekünk marad egyedüliként a Kerekes Band, sebaj, legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy ír és magyar rokonlélek: mindkettő sírva vígad. Az olyan dalokkal, mint a Black Velvet Band vagy a Kiss Me, I’m Shitfaced, ezt talán nem is kell túlmagyarázni.

A ráadás aztán már nagyobb népünnepéllyé fajult, mint a hétfői Szabadságkoncert, még ha létszám tekintetében nyilván nem is voltak versenyben a bostoni punkok. A második számnál Ken Casey a színpadra invitálta a lányokat, akik vérmérséklet szerint rázták, amit rázni tudtak, egy dallal később viszont már a fiúk is elárasztották a deszkákat, ahol ekkor már ki sem lehetett venni a zenészeket. Így adták elő a T.N.T.-t is, amit mostanában nem is a soros AC/DC tribute bandáktól, hanem az Anthraxtől hallhatunk rendszeresen – ezért is kár, hogy lecserélték az eddig programban tartott Dirty Deeds Done Dirt Cheapet. Az viszont maximálisan érthető (Scott Ianék döntésével ellentétben), hogy miért idézik meg a Young-tesók örökségét: a Dropkick magát bevallottan a kelta punk AC/DC-jének tartja, amelyik nem változtat az évek során bevált formuláján, s ha egymás mellé rámoljuk mondjuk a Worker’s Songot (2003) a Peg O’ My Hearttal (2011), akkor tökéletesen érthető, hogy miről is beszél Casey. Ezt a kebelpumpáló, felhőtlen hangulatú koncertet látva pedig – kis? túlzással – azt is mondhatjuk: amit az AC/DC élőben tud, az a Dropkicknek is megy a kelta sörpunk keretein belül.

Setlist:

The Boys Are Back / Citizen C.I.A. / Black Velvet Band / Don't Tear Us Apart / Going Out in Style / Which Side Are You On? / Prisoner's Song / My Hero / The Wild Rover / Johnny, I Hardly Knew Ya / The Walking Dead / Jimmy Collins' Wake / Bastards on Parade / Deeds Not Words / Fields of Athenry / The Gauntlet / Cruel / Barroom Hero / Rose Tattoo / The Irish Rover / Worker's Song / I'm Shipping Up to Boston /// Out of Our Heads / Kiss Me, I'm Shitfaced / Skinhead on the MBTA / T.N.T. / Boys on the Docks

Szerző: Tomka
Képek: Reczer „Tank” Gábor
Köszönet a Budapest Parknak!