Manowar: Gods Of War

írta garael | 2007.02.27.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Magic Circle

Weblap: www.manowar.com

Stílus: szimfónikus heavy metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A középkori török hadsereg hatalmas tömege a pszichológiai hadviselés retro módjaként már az ütközet előtt elrettentette az ellenfelet, holott - és itt ugrik a majom a ví­zbe - magasabb szintű harci értéket pusztán a janicsárok és a szpáhik vezette reguláris gyalogság jelentett - a tüzérség mellett persze. A többiek gyakran bronzfegyverekkel felszerelt, fegyelmezetlen, pusztán a rablásokban és a "logisztika megszervezésében" tevékenykedő segédcsapatok voltak, igazán nem nagy stratágiai erőkifejtésre képesen, ám a szemfényvesztés hatékony eszközeiként. Nos, a régóta várt Manowar album - s nem véletlenül hoztam fel a csapat esetében autentikus hadi hasonlatot - esetében az igazi erőt már csatába küldték a kislemezen szereplő dalokkal, s ami maradt, hát az még logisztikának is kevéske. Pedig minden olyan szépen kezdődött: az Odin mitológiát feldolgozó és abból í­zelí­tőt adó King Of Kings,- mely a népszerű Manowar csatahimnuszoknak megfelelő hagyományokat követte -, és a két epikus dal, a remek Gods Of War és a Sons Of Odin - a nagyzenekari betéttel együtt -, megmutatták, hogy a némileg Vangelises hangulattal ellátva Manowarék bizony tudnak (szűz) acélosabbak lenni a Virgin Steel-nél is, és hogy Rhapsodyék hatása nem múlt el nyomtalanul az együttes turné folyamodványaként. Ezek után aztán egy kukkoló kiskamasz remegő izgalmával vártam a duplára sikeredett új soralbumot, mely hatalmasra hí­zlalt sereget í­gérve hömpölygött a lejátszóm felé. Mint várható volt, klasszikus intro szolgált az első csapásként, ám másokkal ellentétben ez biza nem csak egy felderí­tő rajtaütés, hanem komoly ütközet: bő hat percen keresztül húzzák a vonósok a szimfónikus talpalávalót, amolyan Conan a barbár filmzenés stí­lusban, megfelelő álpatetikus hangulattal indí­tva a rohamozni vágyó seregeket. Hopp, de az attack helyett folytatódik az egyébként komolyzenének sem nevezhető valami, némi szövegmondással, és Adams csata előtti áldásával. Nos, ezek után aztán tényleg eldördülnek az ágyúk - bár a King Of Kings-et már ismejük a kislemezről, mindenesetre jól eltalált szám, ilyen kellett volna még vagy hat az albumra. Sajna a győzelmi vágtát ezek után ismét visszakürtöli a vezénylő parancsnok: némi madrigálos harci vokállal terhelt szösszenet következik, majd ismét egy kis mese, gondolom a katona papok próbálják a seregbe beleszuggerálni a paradicsomi í­géreteket - dehát ez egy metalfan-nak nem annyira érdekes. A Sleipnir kezdőzsolozsmája után azért beindul a szám, talán a kislemez nótáin kí­vül a legerősebb alkotás a dupla albumon, amolyan The Gods Made Heavy Metal jellegű himnusz. A Loki God Of Fire aztán folytatja a rohamot, bár ez inkább elterelő hadművelet a maga eléggé monoton középtempójával és kiabálós refrénjével. No, aztán ezek után úgy pukkannak ki a hadosztályok, mint a törökök Eger alatt a hetedik napon: a Blood Brothers amolyan boruljunk össze jellegű szentimentális darab - témáját már megí­rták az összes albumulon, az Overture To Odin megint egy kis filmzenés szösszenet, mely után még mindig nem metal következik. a változatosság kedvéért Kapisztrán atya ismét megáldja egy hárompercnyi imával a seregeket, majd jön a már ellőtt puskapor, a Sons Of Odin. Talán Adams parancsnok is érezte, hogy itt bizony bajok lesznek, ám ahelyett, hogy permanens rohamra vezényelné a csapatokat, ismét egy kis ideológiai meggyőzés következik- komolyan, a lemez inkább már musical, mint zenei album- a sok szöveget csak néha szakí­tja meg egy kis zene. A Gods Of War sajna hiába remek, már ismerjük, ami ezek után következik, már csak a szétvert csapatok erőtlen menekülése. Újabb filmzenét követően az Odin unalmas, vontatott dallamai folytatásaként egy amolyan zenei csúcspontnak szánt, az előző számhoz hasonlatos lassú menet következik, komolyan, az augsburgi ütközet utáni gyászmagyarok megvert vonulását idézve. A bónusz nóta, az eléggé primkó, ám legalább némi élettel ellátott Die For Metal hiába próbálja feledtetni a történteket, ez biza most csúfos vereség, amit a krónikák sem szépí­thetnek. Persze lehet arról vitatkozni, hogy a szövegmondások és a klaszikus betétek egy nagyformátumú művészi koncepció részei, de ugye művészetről beszélni ezen csapat esetében, némileg frivol, ráadásul mindig is hajlamosak voltak a töltelék bohóckodásra, ezúttal azonban a mák bizony kettétörte a tésztát.

Pontszám: 4