Az élőhalottak éjszakája: Manowar - Spodek, Katowice, 2014.05.17.

Bal kezem a volánon, jobbom egy üveg hideg csalánteát emel az ajkamhoz két Die, die! visítás között, a GPS-es lánynak esélye sincs túlharsogni a Kill With Powert. A gyomrom úgy liftezik, hogy ha tudtam volna reggelizni (vagy tegnap vacsorázni), most biztos kikívánkozna. Evés híján a vércukrom nem faktor, viszont a pulzusom annál inkább – reggel még tökéletes sminkem lassan, de biztosan elveszíti a hideg verítékkel vívott csatát... Ha azt hittem, hogy engem élő koncert már nem hoz lázba, a Manowar újabb leckét ad önismeretből. A 12 év, amióta nem láttam a négy harcost, egyesével mállik le a vállamról, kiszáll az ablakon. Mire három óra múlva Katowicébe érek, újra 18 éves kislány vagyok, és az élet egy nagy kaland...

A kapunál bemondom a nevemet, egy gyors telefonhívás után nyakamba akasztják a passzt, a kezembe jegyet nyomnak, érezzem jól magam. Ez utóbbi kissé gyanús, H szektor 1. sor, 20-as szék... Szék?! Nem azért vezettem 250 kilométert, hogy valami kakasülőről nézzem 400 méterről a Manowart! Nem én. A fejemben villámgyorsan formálódik a terv. Engedékenyen felmászom a kijelölt szektoromba, lövellek egy megvető félpillantást a székemre, ahogy elhaladok mellette. Ártatlanul, épp csak nem fütyörészve leereszkedem a harctérig. Már félútról bemértem, itt nézik a jegyet, tehát mire a szekusokhoz érek, jegyem a melltartóm legmélyén, magabiztosan megvillantom a sajtós karszalagomat – gond nélkül átjutok. Most már csak egy akadály, a harctér két részre van osztva, a közvetlenül a színpad előtti szekciót, ahova a legdrágább jegyek szóltak, még egy csekkpont őrzi. Itt sajnos zöld karszalagra volna szükség. Barátságosan rámosolygok a bizonytalan bizonságira, miközben diszkréten meglibbentem a passzomat. Régi jóbarátom, a káosz nem hagy cserben: a lány gyors döntést hoz, jobb a békesség, a sajtós lila mellé felkerül a zöld, és bent vagyok! Kis furakodás után megállapodom az 5. sorban, elégedetten somolygok a bajszom alatt. Most már csak várni kell tudni.

15 perccel a kijelölt időpont után végre kihunynak a fények. A fejemben hallom, mielőtt feldörrenne a hangszórókból... From the United States of America... az all hail-t már egyként üvölti az időközben egész tisztességesen megtelt terem. És színpadon a banda, vagyis az általam ismertnél 10 évvel idősebb verziójuk, amit a Manowar első akkordjai által kiváltott hihetetlen szerotoninlöket közepette sem tudok nem észrevenni. Uramisten, de megöregedtek! Eric arcát keresztbe-kasul szántják a barázdák – Joey lábai elvékonyodtak, a törzse ellenkezőleg. Csak Logan néz ki épp úgy, mint azelőtt, persze ő egy másik generáció... Na és persze a dobok mögött a Scott Colombus által hagyott hatalmas űr, benne a picinyke, elveszett Donnie Hamzikkel. De a hangzás a régi, vagyis gondolom, hogy az, mert mi az első sorokban leginkább csak az eszeveszett hangzavart halljuk, de úgy, hogy belerezonál a dobhártyánk.

A tömeg nyomása pár másodperc késéssel követi a show-t; mielőtt annyit mondhatnék, We met on English ground, sokszáz tonnányi ember feszül a hátamnak, kiszorítva belőlem a szuszt. Az elkövetkezendő másfél órában mindenki az életéért küzd majd, úgyhogy minden megengedett. A magas, csontos srác, aki kétségbeesett arccal, a bordámba könyökölve próbálja védelmezni picike barátnőjét (bár tudom érte tisztelni), nem képezhet kivételt: keményen visszaszúrom, majd a pillanatnyi meglepetését kihasználva eléverekszem magam. Körülöttem hamar elkezdenek hullani a lányok, meg fiúk is itt-ott, az ájultakat halomra hordják a biztonságiak. Mivel a levegő még a negyedik sorban is luxuscikk, lábujjhegyen pipiskedve próbálok a fejek fölött egy-egy slukk oxigénhez jutni. Sajnos a kocsiban való üvöltéstől már most be vagyok rekedve, de semmi gond, mert az éneklésre itt amúgy sem nagyon telik tüdőből. Úgyhogy csak tágra nyitom a fülemből a szívembe vezető járatokat, és próbálom magamba szívni a zenét, a látványt, az érzést. Hiába, a Manowar mégsem nyeretlen kétéves, és azon kívül, hogy a gitárt az első sorokban alig hallani, a minőségre nem lehet panasz.

Ígéretükhöz híven a ’Kings of Metal MMXIII’ minden dala sorra kerül, igaz, nem sorrendben, más klasszikusoktól szabdalva. Ami kicsit zavaró, hogy minden számnak – beleértve még a Warrior’s Prayert is – az új verzióját nyomják el, a tömeg meg váltig a régit szavalná. Én ugyan vágom az új szövegeket, de nekem is inkább a régit akaródzik mondani. Nem baj, nem zavartatjuk magunkat, ahogy a banda sem, szépen eléneklünk egymás mellett. Karl rendesen megadja a gitárszóló módját, csak kb. olyan közben, mint egy élőhalott. A Sting of the Bumblebee-t megint egy hatalmas ego-trip előzi meg, ahol az egyetlen kunszt, hogy olyan hangos a basszus, hogy a fülem viszketni kezd. Eric mondjuk még mindig gigaerős torokban, és a frontemberi karizmája sem veszett el. De sajnos nem nagyon játszik a hangjával, ma este nincs sok sikoly, és még a tekintetét is alig lehet elkapni. Olyan, mintha a horizontnak énekelne, percdíjra. Az egyetlen, aki látszólag élvezi a dolgot, az Donnie a dobok mögött. Az ő teljesítménye viszont fordítottan arányos a lelkesedésével. Ami fura, hogy nincs piró, sehol a félmeztelen csajok, a motorok csak hifiről bőgnek, igazából a fények is nagyon visszafogottak. Majdnem, mintha a banda maga is megsokallta volna a sok műgesztust...

Az egyetlen showelem a hatalmas kivetítő, ahol először a különböző albumborítók illusztrálják az audiót, majd Ken Kelly-festmények, rajongók fotói (csajok manowaros alsóneműben vs. bébik manowaros rugdalózóban), aztán szép lassan tematikába fordul a dolog. A negyedik szám után jön is az első pihenő, a fiúk eltűnnek a színpad mögött, a kivetítőn Joey, Eric, ecsetelik, milyen király az új ’KoM’. Ezt már láttuk jútúbon, most inkább legyen valami élő dolog, a jegyárakat tekintetbe véve igazán járna... A Manowar szokásához híven nincs konferálás, átvezető szöveg, csak szám szám után, amit csak a kivetítős „szünetek” törnek meg. Van kis seggnyalás Ken Kelly részéről („a legjobb munkáimat a Manowarnak készült grafikáim képezik”), Joey megáll promótálni a lengyel promótert, aki „el merte hozni a Manowart a lengyel testvérekhez” (és azóta valószínűleg be is adta az inszolvencia-bevallását), vannak régi klipek vágatlan verziói nagyon sok meztelen csajjal (akik teljesen nyilvánvalóan hivatásosak).

Egy-egy fotó erejéig megemlékezünk a valaha a Manowarral dolgozó elhunytakról – Scottnak persze egész képsor jár, itt rendesen felzúg a terem. Ahogy elnézem a számtalan halottat, hirtelen belegondolok... ennyi év után, ennyi idősen, mennyi veszteségen, szívfájdalmon lehetnek túl ezek a fickók? Mennyi frusztráción, beteljesületlen vágyon, csalódottságon kellett felülkerekedniük? Lehet őket hibáztatni, ha hidegnek és kalkuláltnak tűnnek? Mert bizony annak tűnnek. Karl elmerül a gitárhúrjaiban, Joey arcán nemcsak unalom, hanem tömény megvetés keveredik undorral – nem is nagyon próbálja palástolni. Eric igyekszik, de látszik rajta is, hogy a lelke nincs benne. Akaratlanul is eszembe jut egy vadászós képe, amin őszintén, büszkén néz farkasszemet a szemlélővel, és rájövök: kinőtték a metalt, a Manowart. Huszonix évesen besétáltak egy egyirányú utcába, most meg már rég késő visszafordulniuk. A klipekből csücsörítő prostik lassan már nem fogaznak (csak hogy jól ismert Sing Sing-idézettel éljek), a Harleyhoz, amin DeMaio a Warlord klipjében menőzik, mára csak régiségboltban kapni alkatrészt. Ők meg itt vannak, és nincs választásuk, kell tolni az ipart, amíg élnek.

Hogy bebizonyítsák a fenit tételemet, ma este már csajozás sincs. Joey megissza a kötelező sörét a színpadon, egy walkie-talkie segítségével elszaval egy hosszabb lengyel tirádát a helyi rajongók nagyszerűségéről, miközben elszánt arccal járkál fel-alá, el tudnék aludni, ha nem fetrengenék a röhögéstől. Jobban mondva fetrengenék a röhögéstől, ha még ébren lennék, és persze tudnék lengyelül. Hiába nyitottam tágra a lelkemet, nincs mit befogadjak, az egész show teljesen lelketlen. Tévedtem az albumkritikámban, amikor életről és lelkesedésről beszéltem... Az ifjonti hév pirospozsgás álcája mögött csak a hideg, sokat látott professzionalizmus szórta a homokot, én meg megkajáltam minden szavát... Egy kislány flashel egyet a kivetítőn (lehet, őt sem veszi a pasija többen koncerten a nyakába), aztán ennyi is izgalomból. A kötelező jellegű ráadás után még egyszer a régi forgatókönyvből merítenek: Joey letépi a húrokat a brácsáról (az utolsóval komoly küzdelem alakul ki), és az első sorban haldokló csajoknak ajándékozza őket. Egy utolsó megvető pillantást vet a tömegre, majd el is tűntek, volt-nincs Manowar. Talán sosem volt...

A női mosdó neonfényében még gyorsan kivergődöm csuromvizes pólómból, marad a melltartó és a dzseki, a visszaútra Kerouac szellemét idézem. GPS beüzemel, Ivan & The Parazol a lejátszóban, whatever happens in London, stays in London. A májusi éjjel melege, a szél a hajamban, na meg a benzinkúton beújított gigaméretű kávém majd segít átmentenem illúzióktól megfosztott, letargiás önmagamat a másnapba. Az utaknál ma éjjel csak a szívem üresebb.

Setlist:

Manowar / Blood of My Enemies / Sign of the Hammer / Brothers Of Metal part 1 / The Lord of Steel / The Dawn of Battle / The Warriors Prayer / Blood of the Kings / Kingdom Come / Gitárszóló / Heart of Steel / Basszusgitárszóló - Sting of the Bumblebee / Wheels of Fire / Hail and Kill / Kings of Metal /// Warriors of the World United / Black Wind, Fire and Steel / The Crown and the Ring (Lament of the Kings)

Szerző: baumann
Képek: Kevin Nixon
(A fotók a turnén, de nem a lengyel koncerten készültek.)