Brainstorm: Firesoul

írta Mike | 2014.05.15.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.brainstorm-web.net/

Stílus: Power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Dieter Bernert - dobok Andy B. Franck - ének Torsten Ihlenfeld - gitárok Antonio Ieva - basszusgitár Milan Loncaric - gitárok
Dalcímek
01. Erased By The Dark 02. Firesoul 03. Descendants Of The Fire 04. Entering Solitude 05. Recall The Real 06. Shadowseeker 07. Feed Me Lies 08. What Grows Inside 09. The Chosen 10. ...And I Wonder 11. Disappeared (bónuszdal) 12. Strangled (bónuszdal)
Értékelés

Három évvel ezelőtt az ’On The Spur Of The Moment’ lehúzását kritikáját azzal zártam, hogy biztos vagyok benne, a folytatás megint igazi tízpontos klasszikus lesz, méltó a jubileumhoz, egyszóval a tízedik soralbumhoz. Ugyan az óhajom teljes mértékben nem talált meghallgatásra, hisz a ’Firesoul’-on sem végig egységes a színvonal, véleményem szerint még így is a legjobban sikerült lemez a 2005-ös ’Liquid Monster’ óta. És ez igazán örvendetes, nemde?

A borítórajz sem véletlenül tűnik ismerősek: nem csupán az életművük talán legkimagaslóbb alkotásán, a ’Soul Temptation’ frontképén domborító nagytüdejű démonhölgy tért vissza, hanem a zenei világ is arra az időszakra hajaz, még ha színvonalában el is marad a 2003-as remekműtől. (Ettől függetlenül rémes ez a grafika is, ahogy a Brainstorm-borítók zöme.) Megmondom, mi a bajom a németek utolsó három albumával: önismétlőek és izgalommentesek. No persze a ’Downburst’-től indított sormintának egyik darabja sem filléres fércmunka, mindegyiken találhatunk néhány kimagasló szerzeményt, az összképet tekintve azonban valamelyest borúsabb a helyzet, gondolok itt a kreativitás megcsappanásából fakadó egyhelyben toporgásra, már ami a zenei anyag újrahasznosított jellegét illeti. Emellett pedig a banda muzsikájának főpillére, az Andy B. Franck-fémjelezte, ragacsosan rögzülő énektémák azok, amelyek az utóbbi időben bizony vesztettek karakterességükből, még ha magukat a hangszálakat – egyelőre – nem is kezdte ki az idő és a turnéélet vasfoga.

Ám mint említettem, a „Tűzlélek” visszahozott valamit a kissé már megkopott Brainstorm-varázsból: először is fülbeötlő, hogy az előző két korong viszonylag könnyedebb, kvázi-rockosabb formavilága után megint a bölénynyak-vastagságú riffek dominálnak; némiképp visszahelyezték tehát a horzsoló power metalos betonalapokat oda, ahova valók, helyes, helyes. Hacsaknem a magamfajta „die hard-rajongó” szája széle biggyed le egy cseppet, miután most sem szállítottak le egy árva, szélviharban fogant speed metal-költeményt, à la Tear Down The Walls, Into The Never, Lifeline… Amennyiben a bónuszszámokkal együtt vizslatjuk a lemezt, mindjárt 12 tételt kapunk, s bizony az anyagnak épp a második fele az, amely azért szerényebbre sikerült. És nem a két bónusz a ludas, azokkal semmi gond, mi több, a Disappeared és a Strangled a legdurvábbak mindközül, megidézve mintegy a korai évek zabolátlanságát, nagyon is rendben vannak hát. Viszont az egymást követő Feed Me Lies / What Grows Inside páros tipikus töltelékdarabok: míg előbbinél a fárasztóan elnyújtott refréndallamot hasznosították újra, addig az utóbbi szimplán csak unalmas, és tetejébe még itt is túl sok az ismerős elem, legyenek azok riffek vagy énekdallamok.

A többivel azonban tényleg semmi bajom, s ugyan be-becsúsztak ezek között is kevésbé ötletes megoldások, de mondom, összességében jócskán az izgalmas pillanatok uralkodnak. Ilyen például az elsőként begördülő Erased By The Dark, amelynek „bridge-kórusa” olyannyira fogós, hogy az azt követő refrén már nemigen tud kiemelkedni, ezáltal érvényesülni. Ellenben a Shadowseeker egy kitűnő vezérdallamot kapott, miként az elégikus hangvételű …And I Wonder-t is azonnal memorizálható melódiákkal ékesítették (csupán az „üresen” kongó verzéket érzem kevésnek), nem beszélve a The Chosen-ről, amelyben Franck barátunk végig rendkívül szenvedélyesen énekel, noha a főriffet hallottuk már tőlük kismilliószor.  Ám a lemez csúcspontján az Entering Solitude-Recall The Real kettőse ül ünnepélyesen. Az Entering Solitude egy kevésbé szikár, csaknem könnyed szerzemény (a markáns riffek dacára), a háttérben megbúvó zongorakíséret pedig némi gótikusan borongós hangulatot kölcsönöz neki; egyértelműen Az Album Slágere, mindenekelőtt az őrületesen fülbemászó refrénjének köszönhetően. A bő hatperces Recall The Real meg rögtön személyes kedvencemmé vált. Andy gregoriánszerű éneke vezeti fel és zárja keretbe, a felejthetetlen refrén pedig talán az egész korong legkifejezőbb dallamával büszkélkedhet, ekképpen csakis a The Leading klasszisához fogható: tízpertízes.

A lemezhangzásról még nem szóltam: kellően masszív és acélos keverést kapott az anyag, egyedül a kissé halk, tompán kopogó pergőkkel nem vagyok kibékülve. (Nem, a Brainstormtól nem várok djentesen csontszáraz dobhangzást!) A ’Firesoul’ egy igen tetszetős munka tehát, közel tíz éve voltak utoljára ilyen meggyőzőek. És bízom benne, hogy hosszú idő után végre ismét meggyőzhetnek minket a színpadon is. Tisztelt koncertszervezők, dologra fel!

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások