Steel Panther: All You Can Eat

írta baumann | 2014.04.27.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: 

Weblap: http://www.steelpanther.tv

Stílus: Glam/hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Michael Starr - ének Satchel - szólógitár Lexxi Foxx - basszusgitár Stix Zadinia - dobok
Dalcímek
1. Pussywhipped 2. Party Like Tomorrow is The End of the World 3. Gloryhole 4. Bukkake Tears 5. Gangbang at the Old Folks Home 6. Ten Strikes You're Out 7. The Burden of Being Wonderful 8. Fucking My Heart in the Ass 9. B.V.S 10. You're Beautiful When You Don't Talk 11. If I Was the King 12. She's on the Rag
Értékelés

Parental advisory. Ezt a kritikát 18 év alattiak csak szülői felügyelet mellett olvassák, női emancipációhívők meg egyáltalán ne. Finom ízlésűek, hithű katolikusok, prűdök és romantikus beállítottságúak még most keressenek más, kis vasárnap délutáni művelődés célját szolgáló lemezkritikát. Én időben szóltam…

Itt a Steel Panther legújabb eposza, és bűn lenne róla erőnek erejével kulturáltan írni, meg persze elég nehéz is. Képzeld el inkább, hogy kinyitod a szemed, a fejed sajog. Ahogy lassan tisztul a köd a szemed előtt, a szemed sarkából meglátsz egy meztelen hátat, balról. Hol lehetsz? Próbálsz emlékezni. A kezed önkéntelenül a takaró alá nyúl… nyúlna… reménykedsz, hogy maradt rajtad legalább egy bugyi… csak sajnos nincs rajtad takaró. És bugyi se. A jobbodon egy meztelen fenékkel találkozik pánikba fúló tekinteted. Felülsz, mint akit a méh csíp… és akkor hirtelen felnyílik a memória-zsilip a fejedben… és visszaömlik a tudatodba a tegnap éjjel. A két fickó jobbról-balról csak az utolsó két (szimultán) hódításod. Homályosan rémlik, mintha valami rúdon (bárpulton?) próbáltál volna táncolni. A párna alól előtúrod a telefonod. A kijelzőn a férjed neve, 19 nem fogadott hívás. El tudod képzelni, mennyire mocskosnak érzed magad? Viszketni kezd a bőröd, legszívesebben levakarnád magadról, az éjszaka szennyével együtt, de a harmadik zuhany sem segít semmit. Na, akkor most kicsit kevésbé érzed mocskosnak magad, mint én, miután elsőre meghallgattam ezt a lemezt.

Az ‘All You Can Eat’ nemcsak az év, de a Steel Panther egész munkásságának legdurvább, legalpáribb gyöngyszeme. Szeretnék nektek a zenei zsenialitásáról beszélni, de előbb muszáj ezt az aspektust kiveséznem. Amit szövegek terén a párducfiúk itt szabadjára engedtek, az a legkeményebb szexista, sleaze-en nevelkedett kollegákat is meg fogja rázni. Jó, az első sokk után szép lassan emészthető. De azért azt mondanám, hogy ezzel az albummal az angolul nem értők sokkal jobban járnak. Nekik most majd én jól elrontom.

A Pussywhipped-del pedig teljesen kulturáltan indult a lemez. A klasszikus hatású gitár-intro után tiszta 80-as évek ízű, itt-ott már thrashbe hajló riffekkel, lüktető, feszes ritmussal taroló, überfogós felvezető szövegileg is meglepően mérsékelt. A papucs srácról, akit egy szép nő az uralma alá hajtott: valós probléma, én is ismerek hasonlót, jogos a bőgés. Hatalmas szám, talán a legjobb a lemezen. Satchel szólója könnyeket csal a 80-as évekért rajongó metalos szemébe, a refrént a második strófától már vele énekled. Ha ez a szám bármi indikáció, ez egy bivaly... mit bivaly, atombomba erejű album lesz. Sajnos rögtön a második számmal beüt a valóság... nem lesz itt semmi további komolyság. Az első klipes single, a Party Like Tomorrow is the End of the World beharangozza a lemez valós tematikáját: alpári, túl direkt, (majdnem) minden iróniát nélkülöző, primitív szövegvilágú dalok következnek majd, olyan remek rímekkel, mint a dicks-chicks, party-hardy, stores-whores, trick-dick, érzitek az irányt. A Steel Panther korábbi munkássága során a közönségességet kicsit árnyaltabb humorba csomagolva tálalta; itt viszont a szó szoros értelmében lenyomják a lírai ***-t a torkodon. Amennyi csak beléd fér. (Igen, ezúttal ez volt a kaja-allegória.) Szó lesz a pizzafutárról, akit egy öregek otthonában idős nimfománok megnyergelnek, birkákkal és libákkal való közösülésről, a kis pénisszel megáldott fickóról, akinek minden vagina túl tág; a gloryhole-ról, ahol nem tudod, ki van a nyílás mögött, amibe szerény pénz fejében beleüríted a férfiasságodat. „There was too much spunk on your face, so neither the boys, nor I could see the tears” – a Bukkake Tearsben annyian élveznek a csaj arcára, hogy nem látják, sír. Ez nekem már kicsit erősebben odavert. De a legdurvább az utolsó szám, a She’s on the Rag, ahol a kislány menstruációs vére elborítja... kvázi az egész világot. De legalább az egész backstage-t. Ezt speciel azóta is ugratom, mielőtt Michael Starr dalra fakadna benne.

A szomorú az egészben, hogy egymást érik a jobbnál jobb számok. A Lexxi és Stix által alkotott ritmusszekció olyan pontos és feszes alapokat ver minden egyes tétel alá, ami teljesen meghazudtolja szétesett public imidzsüket. Michael Starr hangja egyre jobb (bár rossz sose volt), Satchel meg egy gitár- és zeneszerző isten, amiről az egész album tanúskodik (megint). Vannak itt bivaly középtempók, mint a Glory Hole, Party Like..., Gangbang, She’s on the Rag; keményebb, feszes darabok, mint a Ten Strikes, Pussywhipped, Fucking my Heart; arénába való balladák, mint a Bukkake Tears vagy a Burden of Being Wonderful, de csak a legkevesebb élvezhető közülük zavartalanul, a szövegi és tartalmi problémáknak köszönhetően. Azért a Burden például egy jó kivétel, ez nem gusztustalan, csak sajnos az ötéveshez méltó szarkazmus megint egy hajszálnyit túl direkt a csak kicsit finomabb humorra éhes rockernek, de azért énekelni kiválóan lehet. A baj az, hogy a legtöbb szám annyira instant módon fogós, hogy első hallgatás után énekelni kezded a fejedben. Ahonnan csak egy lépés a fél hangerőn dúdolás. Én már két napja próbálom erőnek erejével nem hangosan énekelni a Bukkake Tears refrénjét, miközben a 7 éves lányommal főzőcskézünk... Elég baj, hogy az Asian Hooker „dirty little cocksucker” rímét már ő harsogja helyettem.

Érdekes jelenség, hogy ahány kritikát olvastam erről a lemezről – természetesen mind férfi kollégák tollából –, kivétel nélkül mind dicsőítették az egyszerű, fingós-faszos-puncis viccek világát megelevenítő szövegeket. Többen azt is felhozták, hogy jó, hogy nem kell túlanalizálni a szövegeket, hogy megértsd őket. Viszont pl. a menstruálós számtól, ami grafikus részletességgel festi le a szituációt, ők is kiborultak. Ha levonjuk a tanulságot, miszerint túlexponált, túlzottan ingergazdag, a nyers szexualitáson már rég fenn nem akadó világunkban még mindig lehet fogást találni a közízlésen, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy jó, hogy a Steel Panther elment odáig, ameddig senki más eddig; ha másért nem, legalább azért, hogy lássuk, van még szűz terület. Vagy volt, eddig.

Ha valaki hozzám hasonlóan azon tanakodna, hogy van-e a produkcióban egy szemernyi komolyság, vagy a párducfiúk csak kifordítják, kifigurázzák a 80-as évek glam valóságát, a válasz természetesen egyik sem. A Steel Panther zenei minőségéből, korhűségéből teljesen egyértelmű, hogy tisztelik és szeretik az eredeti stílust és érát (a Burden felvezetője például egyértelmű Def Leppard-homázs). És nem átallnak az új évezred hangnemébe átültetve szépen lehúzni róla még pár bőrt. És tudjátok mit? Jól teszik. Ez a banda a 80-as években a legnagyobbakkal lett volna egy lapon, és a hair metál mostani reneszánszában nagy szükség is van egy Steel Pantherre. Különben ki írna akkora szerelmes számokat, mint a Fucking My Heart (In The Ass)? Ki fejezné ki a (nagyon) egyszerű férfi szívfájdalmát, úgy, ahogy azt az öt általánost végzett vashulladék gyűjtő tenné, ha tudna énekelni?

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások