Asphalt Horsemen: Asphalt Horsemen

írta Hard Rock Magazin | 2014.04.26.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: MG Records

Weblap: http://www.asphalthorsemen.com

Stílus: Southern/hard rock

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Lőrincz Károly - ének, gitár Matyasovszky Géza - gitár Megyesi Balázs - basszusgitár Bencsik István - dob
Dalcímek
1. Runman 2. Wasting Time 3. Go to the City 4. Change 5. Ride On 6. Memories 7. The Reason 8. Outlaw 9. Scars 10. Somebody Came 11. Grip in Hand 12. Mexico
Értékelés

Hosszú, idegölő hetek után, érdekes módon Kaliforniából érkezett meg az Asphalt Horsemen bemutatkozó albuma a postaládámba. Már a levelesládánál kiszakítottam a zacskóból a CD-t és öreg motoroshoz híven először a külcsínt vettem szemügyre. Egy sötét árnyalatú, ízléses és dögös zenekari logóval találtam magam szembe. A bookletben láthatóan törekedtek az igényes munkára, mert profi fotók és a megfelelő infók sorakoznak benne. A pozitív első benyomás után széles mosollyal rontottam be a raktárba, ahol két hatalmas Bose-hangfal várta, hogy leteszteljem a lemezt. A lejátszómból nagy ívben hajítottam ki a Tom Keifer CD-met, és az új szerzeményt tettem be, majd kilencesre tekertem a hangerőt, hogy amikor – szó szerint – megdörrent a banda, lejjebb toljam, mert olyan erőteljes hangzással szólalt meg a Runman, hogy azonnal keresni kezdtem a közreműködők közt Rick Rubin nevét. A fejem olyan kerekre nyúlt a csodálkozástól, mint a telihold: nem gondoltam volna, hogy ilyen erős soundot fogok hallani egy magyar zenekar lemezén. Ha lenne egy rockbandám, akkor bizony nem szégyellnék odaállni a fiúk elé és megkérdezni tőlük, hogy kit kell lefurulyáznom, hogy az én bandám is így szóljon [Szolnoki Bertoldot és Lakatos Gábort – a szerk.]

Egy amerikai feelinges intro után tempós, rafinált riffel indít az Asphalt Horsemen, ami szinte azonnal az arcodba mászik, majd heves bólogatásra kényszerít. Harapnak a gitárok, mint egy pitbull, és az énekes se pöcsöl: azonnal az értésedre adja, hogy itt bizony szőröstökű profira számíthatsz. Tökéletes kezdőnóta, de ezt a jelzőt az első hármas blokkra egy az egyben ráaggathatjuk, mert a fiúk szórják a jobbnál jobb témákat, és szemernyit se engednek a színvonalból. A harmadik tétel egy fülledt louisianai mocsár hangulatát árasztó intro után olyan lendületesen húz magával, mint az örvény, ezt már csak a régi léggitárom elővétele után tudom hallgatni. De ha valaki azt hiszi, hogy a gödöllői srácok ennyivel ellőtték a puskaporukat, az nagyon téved, mert a magyar redneckek hasonló színvonalon tolják tovább.

A Ride On – a lemez toronymagasan legjobb szerzeménye – után jövök rá, hogy ezt az albumot nem így kell hallgatni! Bepattanok a Broncómba, és irány a Tennessee Highway – elvégre southern földön vagyunk. Tökig tekert hangerő, újra Ride On, és már az első refrénnél fültől fülig szalad a mosoly: ablak le, cowboykalap fel, és let’s go, gyűjtsünk be pár speed ticketet. Higgyetek nekem, van egy hangulata a dalnak, pláne ha előtted egy harmincfős Harley-s csoport hajt, a visszapillantóból pedig egy Mack néz rád mogorván, majd a téged előző truck duruzsoló hangja nyomja el Kareszét, amint a „Freedom is everywhere” sort énekli. Akinek viszont nem elég a r’n’r, és a vájtfülével többre vágyik, az a Memories című dalban találhat ízes zenei fikcsiket. Jól is jön a lemez közepén ez a lassúbb tétel, mert teljesen leizzadtam a zene hatására. A basszus- és a gitáros is roppant dögösen játszik, a háttérben mézédesen vokáloznak hozzá a lányok, és ehhez jön hozzá a hegedű- és a harmonikaszóló. Teszem hozzá: a Memories bármelyik Lynyrd Skynyrd lemezre ráférne, és sehol sem lógna ki.

Amikor először láttam, hogy tizenkét szám van a CD-n, azt gondoltam, lesz rajta üresjárat, de az Asphalt Horsemen debütalbuma nem fullad ki a közepénél, hanem lendületesen halad tovább, hála az olyan daloknak, mint az Outlaw, és talán annak is, hogy a srácok mindenhova rejtettek valami érdekességet. Van itt tücsökciripelés, shotgun, V8-as motor, zsarucsevej, és még egy világsztár (Danny Trejo) monológja is. De az ilyen apróságokat leheletfinoman adagolják, és nem viszik túlzásba, csak a kellő hangulat megteremtését segítik elő. A zenészek megtalálták az egyensúlyt, ami nem löki át a ló túlsó oldalára az effekteket: pont annyi van, amennyi kell.

A végén a záró hármas ugyanazt hozza, mint a nyitó, azaz húzós riffekkel, együtténeklős refrénekkel, és nem kis southern feelinggel megáldott, vérbő rockmuzsikát, kiváló szólókkal és feszes alapokkal. Különösen a Grip In Hand ugrik a mezőnyből, ami alatt az ember szinte egy memphisi kocsmába képzeli magát. Lenyűgöző, hogy ezt az érzést, amiről a helyi zenészek azt mondják, hogy ehhez ide kell születned, ilyen jól prezentálják ott Gödöllő lankáin.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások