A százszí­nű mindenes: Interjú Závodi Gáborral

Mondják, minden fajt a saját környezetében a legjobb tanulmányozni. Így kerülök hát ki a város szélére egy szinte már vidékies hangulattal világított utcára. Ez az a ház. Ennek kell lennie. Még kis fények is vannak a tetején, hitelt érdemlőn bizonyítva, hogy Závodi Gábort ufók hozták, munkásságának terjedelmét figyelembe véve legalább négy példányban. Hogy most épp melyikkel ülök a meglepően rendezett stúdióban, fogalmam nincs, de örömmel mesél, válaszol. Mögötte néhány monitor, egy keverő és fél évszázad. Ez utóbbit ünnepli „Gabi” április 23-án, pontosan úgy, ahogyan élte. Zenélni fog.

Hard Rock Magazin: Ötven hang a koncert címe, nyilván a pontos évfordulódra utal. Hányadik hangtól kezdtél el zenélni?

Závodi Gábor: Hát hivatalosan... hat éves koromban kerültem zenei általános iskolába, és másodikos koromban kellett hangszert választani, tehát akkor hét. Gyakorlatilag hét éves korom óta zongorázom.

HRM: Most jön az a rész, hogy egy kérdésben összefoglalom a zenei munkásságod... csak  ez lehetetlen. Hogy rakod ezt össze magadban? Mondjuk este elzúzod a Bumm Nesze Neked-et, reggel felkelsz, és nekiállsz a Koncz Zsuzsa lemeznek, a rádióból közben pedig az Élj vele boldogan szól, amit ha jól tudom, szintén te írtál.

ZG: Nem én írtam, csak én hangszereltem át és én énekeltem. A 'Csinibaba' lemezen csak régi slágerek voltak. Újra kellett őket hangszerelni, és aztán kerestünk hozzá énekeseket. Úgy alakult, hogy egy-két dalban ez én maradtam.

HRM: A kérdés ugyanaz maradt. Ennyiféle dolgot hogyan tudsz szívből csinálni?

ZG: Úgy látszik, szerencsém van, hogy nem vagyok annyira beskatulyázódva. Valahol ez a háttérfunkciómból ered. Én ugyan frontember voltam a Mexben, de az egy baráti társaság örömzenélése volt. Ha a Mex befutott volna, jobban, mint ahogy alakult, vagy a Viki és a Flört, ahol kezdtem a profi pályát, mondjuk világsikerré válik, akkor én a mai napig egy slágerrockot játszó billentyűs lennék. Egy zenekarnak a tagja, aki mással nem foglalkozik igazán, csak a saját dalaival. De nem így alakult, hanem egy stúdióban kezdtem dolgozni, először mint hangmérnök, aztán mint billentyűs, aztán mint zenei rendező, producer, satöbbi, ez így jött egymás után. Mivel én nagyon sokféle zenét szeretek, sokféle megrendelést kaptam és szépen beleszoktam abba, hogy alkalmazkodom az aktuális előadó vagy zenekar elvárásaihoz, és abból hozom ki a legjobbat. Ez lett a munkám.

Viki és a Flört

HRM: Egy interjúdban (Zenész Magazin, 1996. április) mondtad, hogy úgy érzed, nem tudsz rendesen fejlődni, ha egyszerre vagy zenész és hangmérnök. Most azóta még magadra húztál vagy tíz posztot (látványtervező, videoszerkesztő, szervező, producer, éppen csak a jegyet nem te szeded). Mégis csak sikerült?

ZG: Szerintem ezt nem úgy érthettem. Azt szoktam mondani, hogy nem én vagyok a legjobb zongorista, nem én vagyok a legjobb hangmérnök, zeneszerző, szövegíró, de én az vagyok, aki ezt mind egyszerre csinálja nagyon jól. Talán ebben vagyok a legjobb. Ez ritka. Sokkal ritkább, mint egy jó zongorista. Mikor Demjén Ferinek szüksége van valakire, aki összefogja a zenekart, akire rábízhatja a koncertet, aki átlátja a dolgokat, akkor jövök én. Egyébként ez elég fárasztó dolog. Sokáig probléma is volt, hogy az Arénában – akkor még BS volt – nehezen tudtam a zenére összpontosítani. Arra figyeltem, hogy megtörténik-e a pirotechnika, a LED-falon az megy-e, ami kell, és ha nem, akkor elrontottam a saját kedvemet. Meg kellett tanulni elengedni ezeket a dolgokat. Amikor a koncert elindul, akkor már olyan mindegy, hogy izgulok-e vagy sem, mert ezzel semmi nem fog változni, csak magammal tolok ki. Akkor már csak zenélni kell, érezzem magam jól, aztán ha sikerül, akkor jó volt, ha nem, akkor majd legközelebb.

HRM: És mennyi idő volt, amíg ezt megtanultad?

ZG: Két-három koncertem ráment a BS-ben. De most már nem jelent problémát. Ha az ember sokat játszik nagy koncerteken, már megszokja. Ez bizonyos szempontból baj is. Emlékszem azokra a lámpalázas, izgulós, „fú-mi-lesz” hangulatokra, ami ad az embernek ilyenkor egy jó nagy adag adrenalinfröccsöt. Pár év és tizensok Aréna után (Demjén, Koncz stb.) kezdett kicsit megszokottá válni a közeg. Most már erre komolyan figyelek, nehogy félvállról vegyek egy ekkora lehetőséget. Sem a produkció, sem magam miatt nem tehetem meg.

HRM: Egyik dalodban írtad (Mex: Sosem volt lányok), hogy „Tág volt a helyzet, de szűk az idő”. Ezt így most átfordítva: ezer mindent csinálsz és nyilván rengeteg mindent le kell, hogy mondj. Volt olyan, amire utólag azt mondtad, hogy a fenébe, erre kár, hogy nem volt időm?

ZG: Biztosan volt, de nem emlékszem, tehát nem okozhatott olyan nagy lelki törést. Ami feladat engem megtalált, azt általában elvállaltam, és – úgy gondolom –, jól meg is oldottam. Más kérdés, hogy volt már olyan pont az életemben, amikor azt éreztem, hogy most már nemet kell mondani. A túlterheltségnek van az a foka, ami már a minőség rovására megy. Viszont ha elengedek egy produkciót, akkor az máshová fog menni, így akár évekre is elúszhat egy lehetőség. Ezt az ember nem akarja elszalasztani, ha nem muszáj. Ha már bennem van a bizalmuk, és velem akarnak dolgozni, akkor meg akarok ennek felelni. De van, amikor ezt már nem lehet csinálni. Most annyiból megoldódott a dolog, hogy a könnyűzenei piac tönkrement, tehát nincsenek ilyen bajok, ha valami van, arra sokkal többi időm van, mint régen.

HRM: A könnyűzene helyzetére majd még visszatérnék, de maradjunk a koncertednél még kicsit. Itt hány feladatot látsz el?

ZG: Ugyanazt, mint eddig, sőt mostanában pl. a koncertekhez a háttérvideókat is én vágom. Bár nem arról szól majd ez az este, hogy itt valami elképesztő látvány lesz a hátam mögött. Azért – noha nem akarok titkokat elárulni – elmondhatom, hogy a Barba Negra másként fog kinézni, mint szokott. A Mexszel is mindig csináltunk valami extrát a Wigwamban, hasonló lesz most is. Akár a Mexnél, itt sem pénzt akarok keresni, ez az este arról szól, hogy meg tudjam vendégelni azokat, akiket szeretnék, hogy bulizzunk és jól érezzük magunkat. Mi is, és a közönség is.

HRM: A „volna” egy buta szó, mégis: Te mindenes vagy, ezt részben hozta a szükség is. Ha lenne lehetőséged, és visszamenőleg változtathatnál, hogy csak mint – teszem azt –, billentyűs és frontember legyél és így fuss be, változtatnál?

ZG: Nem. Nyilván nem tudom, milyen lett volna, de a háttérben maradás előnyeit én ma már nagyon élvezem. Ennyi idős korban az ember már másként látja a dolgokat, mint amikor kezdi a pályát. Akkor én is arra vágytam, hogy marha híres legyek, ott legyek az újságok címlapján, és elképesztő sokat tudjak csajozni. Erről szólt az egész. Ezen több okból is már rég túl vagyok. A másodperces jellegű lányok már egyáltalán nem izgatnak, – ennél már sokkal extrább dolgokra vágyom. (nevetés) Ezenkívül a háttérzenélésnek van egy nagyon nagy előnye: az ismeretlenség. Engem nem piszkál a bulvárlapokban senki, nem kell megsértődöm, perre mennem, normál civil emberként tudom élni az életemet.

HRM: Már amennyire zenei mindenesként lehet az normál…

ZG: Ez a válasz a kérdésre, hogy miért tudok csinálni ennyi mindent. Hát ezért. Nem tudnék ilyen sok mindennel foglalkozni, ha be lennék kategorizálva, ha nem lennék háttérfigura. Más kérdés, hogy valóban szeretem is ezt a sokszínűséget, meg úgy tűnik, hogy jól is megy ez nekem.

HRM: Eszerint elégedett vagy. Az interjúidban rendszerint Demjént, Koncz Zsuzsát, Rúzsa Magdit kérdezik, én inkább néhány, ma már kevéssé ismert együttesre térnék ki. A Viki és a Flört mikor lépett utoljára színpadra?

ZG: Hát velem együtt '89-ben, és az nem tegnap volt. Ezután ők még egy pár évig dolgoztak együtt 91-ig, 92-ig talán. Játszottam olyan lemezükön is, ahol már nem voltam állandó tag. Ez a zenekar elméletileg most szintén életre fog kelni egy vagy két dal erejéig ezen a koncerten.

HRM: Az Azok a Fiúk-nak egy számuk még ma is fel-felbukkan a rádiókban. Talán kettő is.

ZG: Sőt, inkább három. Az Angyalok a földre vágynak volt az utolsó, a Hé Jótündér volt az első, és a Varázsjel volt a kettő között, amit a Bon-Bon később feldolgozott. Amúgy ez utóbbi az egyik személyes kedvencem.

HRM: Az Azok a Fiúk-ban mi volt pontosan a szereped?

ZG: Ez volt az első zenekar, aminél igazi zenei produceri munkát végeztem. Nem voltam sem szerző, sem előadó, nem voltam a zenekar tagja, de én intéztem a kiadót, szövegeket írtam, később egy-két dalt is, én találtam nekik Gesztit, Miklós Tibit, Gerendás Petit, grafikust, videóst. Ez igazi produceri feladat volt, mindenbe beledumáltam, és segítettem a produkciónak, hogy létrejöhessen. Persze a hangmérnök is én voltam.

HRM: Az Elon is része a múltadnak és a koncertnek. Az ismert kifejezés, hogy megérdemelten sikeres, itt ellentétbe fordul: érdemtelenül ismeretlen. Igényes, profi zene, ráadásul nagyon rádióbarát, tipikus AOR. Rejtély, miért nem futottak be.

ZG: Az az érdekes, hogy az Elon zenekart nem hogy a közönség nem ismerte eléggé, de a szakma sem, nagyon kevesen tudnak róluk igazán. Nagy Gabi elképesztően jól énekel, szerintem nagyon jó dalokat is ír. Azt szeretném, hogy mikor ez a zenekar a bulimon elkezd majd játszani a színpadon, azt mondják majd az emberek: „a mindenit, ez embertelen jó”. Az egyik daluk, amit játszani fogunk, hatalmas sláger lehetett volna. Abban erő van, lélek van, egyszóval zene van. Két éve a Nagy Gabi megtalált, hogy csináljunk új lemezt. Akkor újra elkezdtünk dalokat írni, egy ilyen új dal premier is lesz aznap!

HRM: Ők koncerteznek még?

ZG: Nem, dehogy. Gyakorlatilag hangszert nem vettek a kezükbe huszonöt éve.

HRM: Ilyen embereknek nem szabadna letenni a hangszert.

ZG: Ahogy mondod. Erre jó ez a buli, hogy összemelegedhet néhány régi brigád, és kaphatnak egy löketet, és talán nekiállnak, és újra csinálnak néhány koncertet. Ez mindenkire vonatkozik.

HRM: Az Elon Érints Meg klipje a klasszikus példa, hogy lehet húsz fillérből egy értékelhető klipet készíteni, mégse láttuk szinte sehol. Miért?

ZG: Igazából fogalmam sincs. De mindannyian úgy éreztük, hogy ebben az egészben sokkal több volt. Még a rádió is játszotta őket. Valamiért nem sikerült, és szép lassan alábbhagyott a lelkesedés. Nem tudom, miért nem lettek sikeresek. Sajnos ezt senki nem tudhatja előre, utólag meg már fölösleges magyarázni, rágódni rajta.

HRM: Egy másik interjúban (Zenész Magazin, 1999. május) említetted, hogy te látod már a rockzene halálát. Ám egy Rúzsa Magdinak írt számban nemrég azt írtad: „ne hidd azt, hogy a rockzene halott”. Mi történt a kilencvenes évek végén?

ZG: Elindult egy folyamat, mikor az egyre durvább zenekarok kezdtek sztárok lenni. A relatív szoftosabban indult Moby Dick zenekar is thrash metalba váltott, a Pokolgép is egyre keményebb dolgokat csinált, mert erre volt igény. Ebben a közegben hatott felüdülésként a Tankcsapda. Nem véletlenül lettek ekkora sztárok. Ők voltak az egyetlenek, akik elkezdtek valami egészen mást csinálni. Persze lehet mondani, hogy az egész Kurt Cobainre hajazott, de ez kevés lett volna. Emberközeliek voltak. Tegyük hozzá, hogy a Lukács tényleg olyan ember, mint bárki a közönségéből, csak baromi tehetséges és nem mellesleg az egyik legjobb rock szövegíró.

HRM: Ezt nem sokan tagadnák. A kérdést viszont nem csak a rockzenére, hanem általánosságban a könnyűzenére értettem. Gyakorlatilag már nyíltan hülyének nézték az embereket.

ZG: Ez a mai napig zajlik. Gangnam Style, meg Fluor Tomi, sorolhatnám. Sokak szerint a közönséget nem lehet kellőképpen alábecsülni, és néhányan ezt komolyan ki is használják.

HRM: Jobb ma a helyzet, mint teszem azt, kilenc éve?

ZG: Nem, csak szerintem már megszoktuk, és együtt tudunk vele élni. Az igényszintünk vagy a tűrőképességünk egyre jobban lazul, és olyan dolgokon már nem lepődünk meg, mint egykoron. Amikor a valóságshow és a tehetségkutató között ingázik a média, celebek villognak, és az egész baromira mesterkélt. Nézd meg, hogy mi a legnagyobb kasza, ma kik tudnak a legtöbbet keresni a zenével: a DJ-k. Kiállnak a színpadra, nyomnak egy Start gombot, és kész, az énekest nem tudom, hogy kicsoda, mert nincs is ott. Az igazi nagy slágerekben mellesleg nagyon jó énekesek vannak, világbajnok énekdallamokat találnak ki, csak gőzöm nincs, hogy kicsoda. Odaáll egy csávó, mint valami márkanév, ő ott a sztár, az énekes meg sehol, ez elég furcsa nekem. Sok mai sláger van, amiben egyetlen dolog rossz, pont az, amit a DJ belerakott. A nóta nagyon jó, erre bejön egy bugyuta trombita-hangszín (househornegy ultrakommersz hangszín, amiről kb. húsz éve nem tud lelépni a mainstream pop – a szerk.). Ilyenné lett a világ. Sosem az a hibás, aki csinálja, különösen nem, ha ráadásul rengeteget lehet keresni vele. A fiam is imádja ezt a stílust, és én persze szurkolok neki.

HRM: Szerinted mi lesz a zeneipar jövője?

ZG: A zeneipar megszűnt.

HRM: Megszűnt, vagy átalakult?

ZG: Megszűnt, vége. Tönkrement, leégett, aztán el is süllyedt. Vége. A hajó elment, tudomásul kell vennünk, hogy egy új generáció úgy nőtt fel, aki nem tudja, hogy a zenéért pénzt kellene adni. Hogy valaki pénzt keressen a CD-ből, annak vége. Ezt el kell fogadni.

HRM: Ez ok vagy következmény?  A zeneipar sem volt éppen korrekt anno. Emlékszem a net előtti időkre, mikor egy CD-n gyakran egy vagy két „jó” szám volt, meg a két kötelező lassú, és ennyi, ezért kértek el egy teljes albumnyi árat. Előbb-utóbb rájöttek az emberek, hogy nem éri meg.

ZG: Azzal nem lenne bajom, ha dalonként vásárolna valaki, nem egy egész CD-t, de már azt sem veszik. Gondolj bele, 4000 CD után jár ma platinalemez.

HRM: Régebben, ha jól emlékszem, 50.000 volt?

ZG: A klasszikus ott a falamon az 250.000. 

HRM: Hátha lesz egy réteg, aki rájön újra, hogy érdemes támogatni a zenészeket…

ZG: Így nem. Az internet mindent átalakított. Egyik kiútnak – mert valami megoldás kell, a zenét nem lehet ingyen előállítani – a streaming megoldást gondolom, ahol látni lehet, mit hallgatsz, és az előfizetésed egy részét utalnák arra a helyre, ahova jár. Ez lehetne egy megoldás, mert most mindenki csak a koncertjeiből él.

HRM: Sokak szerint az eddigi formulának meg is kellett szűnnie. Zenészek mondták sok helyen, hogy az eladott CD-kből ők kapták a legkevesebb pénzt.

ZG: Ennek nem így kellett volna átalakulnia. Korábban is észbe lehetett volna kapni. Leginkább azoknak az embereknek, akik ezen milliárd dollárokat buktak, csak ők kicsit későn kezdtek el agyalni a megoldáson. Az iTunes jellegű oldalak jelenthették volna a megoldást, de ez későn került elő, pláne Európában, pláne Magyarországon. Mikor már egyértelműen kezdődtek a bajok, azok az emberek, akikről beszélek, a multikiadók vezetői, hatalmas arccal ültek a süllyedő hajón, és nem voltak hajlandóak reagálni arra, hogy változik a világ, így az el is merült velük együtt, vége. Szerintem ennek már mindegy, át kell értékelni a dolgokat, aztán majd meglátjuk, milyen megoldás születik.

HRM: Evezzünk kellemesebb vizekre. Závodi Gábort legtöbben a Mex frontembereként ismerik. Ezer kérdés lenne, de elvinné a beszélgetés fonalát. Elképzelhető, hogy lesz olyan alkalom, ami kapcsán tudunk kimondottan a Mex-ről beszélni?

ZG: Talán. Évek óta piszkálnak minket, hogy legyen újra Mex koncert, pl. a Barba Negrában. Rövidített formában volt is nemrég, ez volt a bizonyos Wigwam Night. Ott volt a Hooligans, a Black Out, a Junkies, a Dirty Dance, és a legvégén mi, a belépőt meg le lehetett inni, mégis méltatlanul kevés nézőt vonzott. Furcsán volt nyilván promotálva, a klub is a kezdőlépéseit tette akkor még, most már ez másként van. Bejáratott hely lett, szeretem is nagyon. Tovább tudott lépni adottságokban a Wigwam egykori határainál. Tehát lehet, hogy lassan aktuálissá válna egy Mex koncert, majd meglátjuk.

HRM: Kijött nemrég egy új Mex-szám is, a Nimfo-center. Tehát íródnak a dalok.

ZG: A Nimfo center egy játék volt a részemről, ráadásul akkor volt a zenekar húsz éves. Maga a dal úgy született, hogy kaptam egy CD-t, ahol Skrillex együtt dolgozott a Kornnal, és nekem ez bejött. Megmondom őszintén, hogy maga a Korn nekem sosem volt a kedvencem, a dalaik nekem túl progresszívek, elvontak voltak, viszont imádtam bennük az erőt és bírtam őket mint banda. Aztán jött ez az öszvér, elektronikával összerakott lemez, és azt mondtam, hogy ez király. Meg azt, hogy ez pont az az irány, amit mi csináltunk tíz évvel korábban. Gondoltam megpróbálom, ha most akarnék csinálni Mex lemezt, ami hangzásban erre hajazna, az milyen lenne. Elhívtam a Madit (Madarász Gábor), mutatott egy riffet, én meg írtam rá dallamot, szöveget. Így dolgoztunk régen is. A poén, hogy amikor elkészült, akkor jöttünk rá, hogy ez a dal ugyanúgy szól, mint a Missionary Man Mex-verziója 20 évvel ezelőtt, szóval ezt a világot mi már pedzegettük anno. Szerettem csinálni a Nimfo-t, na meg arra is kíváncsi voltam, hogy ennyi idő után tudok-e Mex számot írni. Úgy fest, hogy sikerült.

HRM: Rengeteg dalt írtál, de a Mex volt az a csapat, ahol a legkevésbé kellett alkalmazkodnod. Itt tudtál a legjobban megjelenni a dalokban, gondolom részben ezért is jött létre egy a csapat

ZG: Így van.

HRM: Az első és második album kapcsán sokszor említik a zenei stílus változását, most viszont arra lennék kíváncsi, veled mi történt a két album között. Az 'Őrülj +' dalainak, szövegeinek hangvétele bizakodó, mondhatni pozitív, a 'Bumm Nesze Neked' kiábrándultabb, csalódottabb. Mi történt a két lemez közt? Miben csalódtál ekkorát?

ZG: Érdekes, ezt ebben a formában még nem említette senki. Hogy változtunk, az talán a két szék között a pad alá esésnek az eredménye. A rockereknek túl diszkósak, a diszkósoknak túl rockerek voltunk, így el kell döntenünk, hogy mi legyen. Az Edda turné adta meg a választ végül is. Nagyon sikeres volt, nem volt kazettánk, nem volt CD-nk, nem ismertek az emberek, mégis énekelték velünk a dalainkat. Talán a rockzenekarrá válást éltem meg így.

HRM: Én viszont pont a lányokkal kapcsolatos dalszövegekben éreztem ezt a kiábrándultságot.

ZG: Nem feltétlen tükröz ez aktuális helyzetet. Mikor mostanában írok dalszöveget, a feleségem barátnői mondják, hogy nem tudják elképzelni, hogy nekem nincsen szeretőm, akivel éppen most szakítottam. Én nem magamról írok, hanem magamból. Ez inkább hangulati kérdés, szerencsére. Ha valami témát, bemondást találok – általában ez a legfontosabb – akkor hamar bele tudok helyezkedni egy dalba. Odáig lassú a folyamat, de onnan nagyon gyorsan megszülöm a szövegeket. Írtam olyan szakítós dalszöveget is, hogy jujj, közben pedig világbajnok jól érzem magam a családommal, semmi elhagyott, hűtlen szerető. Valahol jogos, amit mondasz, de nem hiszem, hogy ennek magánjellegű okai voltak. Olyannyira, hogy a +áll az Ész szövegét már akkor írtam, mikor együtt voltunk a feleségemmel Tihanyban. Az „éljen a Pali nevű kisközért” dolog is ott állt össze egy közös kirándulás alatt egy hegytetőn.

HRM: Anno tíz évig kísértétek a Mex tagjaival Somlót, most kis híján ugyanaz a csapat van Rúzsa Magdi mögött. Van egy ilyen zárt kör a session zenészek között, hogy kiket hívsz fel, ha kell valaki egy produkcióhoz?

ZG: Nem mondanám, hogy zárt a kör, ez inkább kényelmi szempont volt. Azokat a zenészeknek adtam lehetőséget, akiket ismertem és szerettem. Két irányból jó ez, ők pénzt kerestek vele, nekem meg könnyebb volt olyan emberekkel dolgozni, akiknek ismertem a stílusát, és akikre számíthattam. Játszottunk mi Szűcs Judittal is, pedig az nagyon messze van a Mextől.

HRM: Rúzsa Magdi is.

ZG: Rúzsa Magdi a Mex-től messze van, a rockzenétől azonban nem, pláne nem élőben. Érdemes megnézni, elképesztő. Róla érdemes tudni, hogy ő szinte az egyetlen magyar sztár az általam ismertek közül – még Koncz Zsuzsa ilyen –, aki nem vállal playback fellépést. Se TV-ben, se haknin. Egy csomó bulitól, rengeteg pénztől elesik ezáltal, de ő akkor sem megy. Magdival nagyon könnyű együtt dolgozni, jó csapattá tudtunk összekovácsolódni. Pedig ő egy teljesen másik generáció, rutinos rockerekkel lett körülvéve, de ez jó döntésnek bizonyult mindkét oldalról.

HRM: Egyáltalán mennyire rockerekkel?

ZG: Hát mi úgy szoktuk hívni, hogy ez a papír-rocker kategória. Talán a mi papír-rockerségünk a „túlképzettségünkből” fakad. Másik irányból érkeztünk. A mi zenei múltunkkal nagyon nehéz „őszinte rockzenét” játszani, ahhoz Pokolgépnek, Moby Dicknek kell lenni. Az egy másik közeg, mi nem is igazán akartunk arra menni, nem is tudtunk volna. Ez jött ki belőlünk. Nem kerestünk divatos stílusokat, inkább teremtettünk egyet.

HRM: Sok helyre írsz dalszöveget. Ha már szó volt róla: Magdi Hip-Hop-ja egy az egyben lehetne Mex szám. Már csak a szójátékok miatt is. Mitől lesz Závodi-s egy dalszöveg?

ZG: Részben pont a szójátékoktól. Ezeket nagyon szeretem, és ahova lehet, oda bele is írom. Nem mindenhol fér el, öncélúan pedig nem fogom erőltetni. Nyilván egész más szöveget kell írni Magdinak, Somlónak vagy Koncz Zsuzsának.

HRM: A dalszövegeid között sok a társadalomkritika. A Mex szinte végig erről szól... vagy a csajokról (ZG: a dugásról egészen konkrétan). Sokat gondolkodsz a világ dolgairól?

ZG: Tudatosan nem. Azt gondolom, hogy én viszonylag nyitott ember vagyok, szeretem látni, ami körülöttem zajlik, van határozott véleményem, emellett elég racionális ember is vagyok. Ezért is jövök jól azoknak a sztároknak, akik nem azok. Kell melléjük valaki, aki földön tartja a dolgokat. Ők repkednek, én meg tudom pl., hogy hány lámpa, vagy motor kell a színpadra. A világ dolgait is racionálisan látom, nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, nem vagyok vallásos sem. Igaz, a sorsban hiszek, mondhatni vallásos vagyok, csak nem Istennek hívom. Abban hiszek, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. Nem állok pl. bosszút olyan embereken, akik ezt megérdemelnék, majd a sors megteszi helyettem. Én nem fogom magamat idegesíteni, vagy a bosszúm által őt a magam szintjére emelni. Ez olyan „még annyira sem érdekelsz, hogy bosszút álljak rajtad” dolog. 

HRM: Ez sokakat elgondolkoztathat. Más: a Nimfo Center és a Virtuál kicsit hasonló témát feszeget, mindkettő a mai internet valóságát vesézgeti. Ehhez képest te egy műszaki ember vagy, kábelek és szilícium vesz körbe. Szerinted az Internet hasznos vagy káros? 

ZG: Is-is. Van negatív hozadéka, ami nekem nyilván új és szoknom kell. Nem vagyok facebook-os például, nem is értem az emberek miért csinálnak magukból bazári majmot. Most kénytelen voltam csinálni egy oldalt, de ezt is csak a koncertem miatt. Nem akartam szponzoros, TV-k által reklámozott bulit csinálni. Átbeszéltem olyanokkal, akik ehhez értenek, és kiderült, hogy amennyi embert én ide várok a Barba Negrába, azt így is el lehet érni. Ha a bulinak vége, az oldal meg is fog szűnni. Nem az én világom. Sokan mondják, hogy ezzel kiszolgáltatjuk magunkat a Big Brothernek, de ez a része totál hidegen hagy. Nem csalok adót, nem lopok benzint, nem szőkítek olajat, nem vagyok politikus, figyelhetnek, nem érdekel! De még így is túlzásnak érzem ezt a Facebook dolgot, ezért is van benne a Nimfo-ban az „arckönyv nemzedék” sor. Ennek ellenére azt mondom, hogy az internet sok klassz dolgot is hozott, pl. az információk felgyorsulását. Nagyon sokat használom, mondhatni mindent megtalálhatok. Ebből a szempontból zseniális, és az, hogy a világ minden pontjával azonnali kapcsolatban vagyok, óriási dolog.

HRM: Másik hozadéka a technológiai robbanásnak, hogy voltaképpen, ha nem is stúdiószinten, de mindenki zenélhet otthon. Nyilván nem az egygombos-hárommintás arcokról beszélek (erre írtad, „hogy ha computer zseni vagy, ne mondd zenésznek magad”). Mint profi zenész, hogy állsz a dologhoz?

ZG: Abszolút tetszik, szerintem ez nagyon jó. A zenélés az egyik legőszintébb dolog a világon.

HRM: Sok profi ekézi az otthoni zenészeket.

ZG: De miért? Ha valaki tud, csinálja! Ez ugyanaz, mint hogy a fél szakma fúj a Megasztár jelenségre. Az tény, hogy tényleg felhígul a szakma, és irdatlan mennyiségű sztárocskát dobnak a piacra, akik ugye szűkítik a lehetőségeket. De az is tény, hogy gyakorlatilag most már hónapokban mérhető az ő virágzásuk. A tér meg azoknak szűkül, akik valamiért nem tudják tartani a szintet. Tehát ha kevesebb a bulid, akkor nálad is keresni kell a problémát.

HRM: Visszakanyarodva a koncerthez, fellép a Sing Sing is. A srácokkal szinte a kezdetektől fogva együttműködsz (konkrétan a harmadik album óta), az új számaikat is nálad veszik fel. Milyen érzés volt újra egy stúdióban lenni velük?

ZG: Furcsa, több szempontból is. Először is van ebben egy nagyon kellemes nosztalgiaérzés. Mi nagyon sokat találkoztunk más zenekarok kapcsán (Zorall, Mirigy stb.), tehát a kontakt és a baráti viszony nem szakadt meg, de magával a Sing Singgel régen voltam együtt. Másrészt ez nyilván egy másik Sing Sing, mint anno. Úgy terveztem, hogy elhívom a két Abaházi-testvért erre a bulira. Cerka végül is nem lesz ott, de bárhogy is alakult, ez az ő magánügyük.

HRM: Van olyan zenész, akivel szeretnél együtt dolgozni, és még nem tetted meg?

ZG: Nem tudom. Azt mondanám inkább, hogy nagyon szívesen kipróbálnék egy szimfonikus, kvázi musicalbe hajló, esetleg filmzene jellegű dolgot. Filmzenét ugyan már sokat csináltam Tímár Petivel, az tök jó, de az más, nála inkább hangulati elemekre épül a zene. Egy klasszikusan meghangszerelt nagyzenekarral összerakott zenéhez lenne kedvem. Csináltam is ilyen demókat, és úgy fest, menne ez nekem, de ilyen igény eddig még sehol nem lépett fel. Hasonló már volt, és nagyon szerettem csinálni. A 2021-es úszó-világbajnokság kapcsán felkértek minket a Demjén Ferivel, hogy írjunk egy dalt, ez lett az Ússz, amíg élsz. Az volt az elvárás, hogy himnikus, nagy ívű dal legyen. Konkrétan az Operaház kórusa énekel benne. Irdatlan nagy feladat volt, és azt gondolom, nagyon jól sikerült. Egy kicsit másként keverve rajta van Rózsi lemezén is. Koncz Zsuzsi legutóbbi koncertjébe is tettünk egy fantasztikus nagyzenekari részt, annak a keverése pont most fog elkezdődni, amit imádok.

HRM: Ezt a születésnapi bulit mióta szervezed egyébként?

ZG: Tavaly december környékén kezdtem el összeírni a dolgokat, szólni a barátaimnak.  Nagyon jólesett, hogy mindenki azt mondta, hogy tök jó, szólj, hogy mikor kell jönni. Több, mint ötven ember lesz a színpadon a három óra alatt. Ez egy komoly szervezési feladat is. Szerencsére a mai technikával ez már könnyebben megoldható.

HRM: Sokfajta zenész, sok hangzással a színpadon. Egy kísérőzenekar visz végig mindenkit, vagy egymást váltják a zenészek?

ZG: Egymást váltják. Azok fognak játszani most is, akik az eredeti zenekarokban, kísérőzenekarokban játszottak anno, egymást váltják a hangszerek mögött.

HRM: Viszont akkor egy össznépi megajam nem várható a végére.

ZG: Nem. Nem is szeretem az ilyeneket.

HRM: Eléggé széles a vászon. A közönség be fogja tudni fogadni ezt a palettát?

ZG: Olyan számokat fogunk játszani, amit be fognak tudni fogadni.

HRM: Nagyon zsúfolt a pályád. Vannak emberek (Pauley Perrette, Dave Grohl), akikkel kapcsolatban az első kérdés automatikusan: mikor alszanak? Most végre megkérdezhetem valakitől…

ZG: Most már azért van időm aludni, de volt tizenöt évem, ami nagyon bitang volt. Harminc és negyvenöt éves korom között tizenhat órákat dolgoztam egyhuzamban, ebből tudtam előteremteni azt, ahogy most létezem, és ezért nagyon hálás is vagyok. Viszont ezt a hajtást néha nagyon nehezen tudtam megélni, ráadásul minőséget kellett produkálni, nagyon-nagyon rövid idő alatt. Úgy dolgoztam végig ezeket az éveket, hogy a legfontosabb dolgokra, a keverésre gyakorlatilag napok maradtak. Most már kevesebb a munka, idősebb is lettem, amiket el akartam érni, már elértem, sőt olyan dolgokat is, amikről nem is álmodtam, szóval jól érzem magam. Nyilván minden plusz jól jön, de már nem akarok mindenáron mindent megcsinálni. Amiket viszont csinálunk, arra már több az idő, így minőségben sokkal többet tudunk hozni mindenből, mint tíz éve.

HRM: Koncert után egy nagyobb pihenés?

ZG: Nem nagyon tehetem meg, mert szerencsére most is pörögnek a dolgok. Idén több lesz a koncert, mint a legutóbbi években. Az nyilván esélytelen, hogy csütörtökön valamit csináljak, talán a hétvége is kimarad, de ahogy ismerem magam, biztosan lesz valami.

HRM: Hiperaktív vagy?

ZG: Nem. Annyi az egész, hogy nagyon szeretem, amit csinálok. Amikor van valami feladat, alig várom, hogy nekiülhessek, és mivel itt lakom a stúdió felett, nem kell messze menni. Ma úgy élek – és ez elég kellemes a szívemnek –, hogy a fiam alig várja, hogy én kimenjek a stúdióból. Tizenöt éves, de sokkal idősebb embereket meghazudtoló módon bánik mindennel, ami itt van. Pár éve még Beatles-t és AC/DC-t hallgatott, most éppen egy másik korszakát éli.

HRM: Látom a DX-7-et a sarokban (a Yamaha legendás szintetizátora, Kraftwerk, Collins, Cure, Queen stb. – a szerk.).

ZG: Igen, már Marci fiam is kezdi felfedezni a régi hangszereket.

HRM: Eszerint érlelődik az új generáció. Viszont mivel az ötven gyertya nálad korántsem egy pálya végét jelenti, nem használnám az „utánpótlás” szót. Egyelőre nagyszerű boldog születésnap(-i koncertet) kívánok... és még egy ilyen ötven évet.

ZG: Majd meglátjuk. Mindenesetre köszönöm szépen.

Készítette: ProblemChild