Junkie Jack Flash: Az Élvezetnek Fejjel

írta ProblemChild | 2014.03.17.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: https://www.facebook.com/junkiejackflash

Stílus: Dirty rock

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Ha összeültetjük Adams-et, Wodehouse-t és Carlin-t, lehetséges, hogy tudtak volna egy még találóbb címet adni a Junkie Jack Flash debütlemezének, de mivel Hosszúláb Noémi nem jósolt a holnapi zuhé mellé feltámadást, ezzel kell beérnünk: 'Az Élvezetnek Fejjel'. Ez a kifejezés mindennél jobban leírja a lemezt, tehát én megyek is, bedobok egy sört. Sziasztok! (Hé, hé, csak vicc volt... tudod, előszó... mondtad, hogy nem ütsz! Írok, látod, írok... auu!)

Viccen túl, a zenekar tényleg viheti a „legtalálóbb lemezcím” díjat a szekrény tetejére a sörösdoboz-gyűjtemény mellé. Ez itt kérem: dirty rock. Megtalált/elvesztett/elzavart szőkék-barnák, adott-kapott pofonok, másnapos reggel és aznapos róka, megspékelve jó adag hatvanas évekkel, kevés kezdőlemezes bicegéssel, és olyan fílinggel, hogy yeeehaaa!

A pécsi srácok valaha Elektromágnesként kezdték pályafutásukat, természetesen Tankcsapda-feldolgozásokkal, majd jöttek a – meglehetősen jó – saját számok, később pedig a Junkie Jack Flash. A TCS emberközeli, egyszerű fílingje bennük is maradt, a Rocksztár c. track például áthangszerelés után felférne egy korabeli 'Csapda albumra (ez igazából dicséret), a refrén riffjénél  az Aerosmith ugrott be, a szólónál pedig, hogy baromi kreatív a gitáros. A következő track aztán a boldog Sutter-időket idézte fel bennem. Az album úgy vonultat fel számos stílusjegyet, hogy 1) nem érzed, hogy lopták volna (mert nem is), 2) közben végig egységes marad. A hangzásvilág természetes korlátai ellenére a '...Fejjel' meglehetősen változatos.

Rendben, aki Szabi hangját nem szereti, annak pechje van (ugyan, hallottad már Iggy Pop-ot?), itt-ott az autentika is felülírt valamit, amitől ezek a dalok még dögösebbek lennének, a Napfény pedig, dacára a telibe talált közjátéknak 3:30-nál, pont az a ballada, amit már mindenki megcsinált, de fél évig terjedő pofánverést érdemel, aki ezek miatt lehúzza az albumot. Akárcsak a kisebb prozódiai botlások, ezek is egyszerűen hozzátartoznak ehhez az lemezhez. Adják az érzést. A Kék Lány és az Aludni Kéne egyszerűen nem lenne hiteles szálra csiszolt hangzással. Ezek olyan dalok, amiket azok az arcok írtak, akivel együtt ittál/hánytál/csajoztál valami rockkocsmában (talán volt is valami ilyen, nem emlékszem). A következő albumra talán érthetőbbek lesznek a szövegek, még több „dög” párosul a kockás ing mellé, és elmaradnak az  „élni”-re kihozott „kettesben jobb félni” sorok (brrr). De első albumnak a 'Fejjel' kimondottan aztakurvaanyját kategória (kicsivel a hűb... után)

Pedig nincsenek benne valami eszelős nagy megoldások. Szabi, Vata, Nándor és Dávid bár stabilan fogják a húrt/verőt, nem virgahercegek. Együtt vannak, érzik, és... voltaképpen ez van, srácok. Ennyi elég is. Elhiszem nekik a dalokat. Berántanak. A témáikat egyenesen tőlünk lopták. Tőled is. Ne mondd, hogy nem érezted még soha, hogy „mit gondolsz édes, meddig húzod még?”. Vagy nem csináltál még párszemélyes négykézláb-afterparty-t valami nagyobb víz mellett. Az meg teljesen nyilvánvaló, ha „van pár csinos lány, hiába hull a hó”, és nem is történhet olyan sok rossz. Egyébként is „Rocksztár vagy, mjúzik nélkül” (már ha jól értettem a szöveget). Az vagy. Egyértelmű. (Ha meg nem, miért olvasod pont ezt a cikket? Illetve kösz. És jegyezd meg: „minek a gáz, ha nincs padlón, minek a hangerő, ha nincs maxon.”)

Az album ereje részben az őszinteségben, részben a fílingben, részben a kreativitásban rejlik. Noha ismert panelekből építkezik (nem kevésből, adjuk meg neki), kifejezetten jól és egyéni ízvilággal rakja össze azt, amit ebben a képzavaros mondatban már nem fogok tudni megmagyarázni, de nyilván érted (egyébként a JJF szövege is van ezzel így néha). A témák, amikről ír, adottak szinte mindenki számára, éppen ezért nagyon nehéz valami újat kihozni belőle. Itt sikerült. Az egykori TCS-tribute ráadásul rátalált valami pozitív életérzésre, és nem rest feltölteni vele az albumot. Sikerült elkerülni a kezdőlemezek tipikus hibáját is, nem érzed úgy, hogy ugyanaz a dal megy végig. És noha számos zenekar be-beugrott a hallgatás során, kizárólag fíling szintjén. JJF-ék nem másoltak. Zenét hallgattak, ittak, csajoztak, balhéba keveredtek, majd fogtak pár hangszert és előadták mindezt. És – remélhetőleg – kezdik elölről. Egyébként néhány szám határozottan kiforrott benyomást kelt, mintha évek óta játszanák őket. Az a tehetségkutató az R33-ban talán nem olyan volumenű, mint számtalan sztárcsináló audiovizuális reklámfelület, viszont már produkált valamit, amire a nagyok tíz év alatt is képtelenek voltak: egy teljes egészében értékelhető és vállalható albumot. Szóval, Junkie Jack Flash: csapassátok! (Mást akartam írni, de az ki lenne cenzúrázva.)

Pontszám: 8