Saxon: The Inner Sanctum
írta garael | 2007.02.15.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Saxon igazából mindenféle horror- logó nélkül valósította meg minden rémfilmek kedvenc témáját, a feltámadást, mikor is a kilencvenes évek csendes halotti léte után - mert az akkor kiadott albumok felértek egy sírgyalázással a kritkák szerint - a legutóbbi két stúdió albumukkal egy zombi erejével csaptak oda a demonizáló laikusoknak. A Killing Ground ugyan még mutatott némi bizonytalanságot, ám a Lionheart szinte powerbe forduló szigora már ismét egy életkedvtől duzzadó bandát mutatott, ami nem is olyan kicsiny teljesítmény a zenekari fotókat elnézve - zombi feeling rules ! A NWOBHM egyik oszlopos tagja hiába jelentetett meg évekig kultikus lemezeket, sosem sikerült a Maiden, vagy a Def Leppard szintjére emelkedniük, jóllehet hatásuknál fogva ott van a helyük a heavy metal panoktikumban. Szerencsére úgy látszik, ez nem vette kedvét az öreg szászoknak, úgyhogy elkészítették pályájuk ha nem is legklasszikusabb, ám mindenképpen legtökösebb lemezét. Az első három szám után kissé meg is ijedtem: egyrészt ilyen korban ilyen vehemenciával nekiesni valaminek - nos, annak gyors punnyadás lehet a vége, másrészt a kétlábdobos döngölésben elveszni láttam a saxoni dallamok mágikus erejét, még az olyan remekül kidolgozott szólókat hallván is, mint amilyen a Let Me Feel Your Power c. durvulatban bukkan fel, ráadásul a nyitó, State Of Grace számban a Killing Ground dallamait is felfedezni véltem. A Court Of The Crimson King - et idéző Red Star Fallingnál aztán már előjönnek azok a manírok, dallamfordulatok, melyeket az évek során megszokhattunk a csapattól, az I've Got To Rock pedig némileg visszautal az ACDC-ZZ TOP-os rockérára, persze kissé megbolondítva némi saxonos ikergitárral. Ami ezek után jön, az már maga a Saxon sikerültebb munkáinak tömény eszenciája, a stlus etalon lemeze, a modern kornak megfelelően polírozva. Az If I Was You lehet a lemez egyik nagy slágere: némi Thin Lizzy-s gitárfelvezetővel egy kétlábdobos tüzésréségi támogatású sláger témában találhatjuk magunkat, hogy némi furmányos gitárszólóban teljesedjen ki a hallgató örömére. A Going Nowhere Fast ismét egy dallamosabb tétel, rockos, bulizós verzével és boogies üzemekkel, az Ashes to Ashes pedig egy Denim and Leather szintű Saxon himnusz, modern, szaggatott riffekkel, némi gregoriános múltidézővel és együtténekeltetős refrénnel. Az Empire Rising kis instrumentális felvezető a lemez csúcspontjához, az epikusan modern, több, mint nyolcperces Atila the hun-hoz. No, itt aztán elszabadul a pokol: súlyos, groove-os riffek, gonosz - kissé Sabbath-os - hangulattal bevezetett főtéma, begyorsuló, zakatolós power ütemekkel, végig iszonyú súllyal és visszafojtott, majd kitörő impulzivitással. ( Komolyan, mintha Iommi írta volna a dal főriffjét). Jóllehet Biff énekén érződnek az eltelt évek, ám hangja semmit sem vesztett karakterességéből, a hangszeres szekció pedig már régen volt ilyen jó formában, remekül prezentálják az ikergitáros angol heavy metal erejét.
Legutóbbi hozzászólások