Négy évtized bí­borban: Deep Purple, Ivan & The Parazol - Papp László Budapest Sportaréna, 2014.02.17.

Nehéz körülírni, hogy mitől lesz egy együttesből legenda. Mint olyan, a legenda nem csak egy jó banda, jó számokkal és érdekes személyiségekkel. Ezek elmaradhatatlan kellékek, de ilyenből ezer és egy van, akik mégsem kerültek be a rock ’n’ roll képzeletbeli panteonjába. Leggyakrabban úgy gondolunk azokra a csapatokra, akikre a legendás jelzőt aggatjuk, hogy letettek egy olyan életművet az asztalra, ami a rajongók hihetetlen mértékű odaadását és katarzisát váltotta ki. A legendák kora azonban véget ért. Nem azért, mert nincsenek már jó csapatok, sőt, minden bokorban terem egy-egy technikai virtuóz gitáros, egy ötszáz oktávos énekes, vagy épp egy felfoghatatlanul idióta botrányhős. Sőt, pontosan ezen elemek miatt nem kedvez a XXI. század világa a zenei legendáknak. Ahhoz, hogy egy ilyen fenomén megszülessen, egyrészt el kell telnie egy bizonyos időnek, másrészt sikerének elsöprőnek és szinte egyetemesnek kell lennie. Ma ilyen banda nincs. Nem is lesz már, mert egy teljesen más világban szocializálódva nőnek föl a fiatal csapatok. A legendák születéséhez egy olyan kor kell, mint a hetvenes évek volt… És talán tegnap a Deep Purple kicsit fellebbentette a fátylat arról a misztériumról, hogy mi is az a ’70-es évek.

Igazából Bigfoot kolléga kitűnően leírta, hogyan is játszott a Purple a tavaly augusztusi FEZEN Fesztiválon. Sem a setlist, sem az előadás nem változott azóta, leszámítva, hogy a Highway Star – a sok Székesfehérvárt nyáron meg nem járó rocker legnagyobb bánatára – helyet cserélt a legújabb lemez, a ’Now What?!’ Aprés Vous című nótájával, és egy-két dallal bővült a program. Én inkább a benyomásaimról írnék a koncerttel kapcsolatban.

Örömteli volt, hogy kb. fél év elteltével is közel teltházas bulit tudtak nyomni Magyarországon. Bár a közönség nagy része középkorú, családos emberekből állt, szép számmal lehetett látni fiatalokat is a viszonylag tömött sorok között is. A látogatókat az Ivan & The Parazol nevű formáció fogadta, akikről életemben nem hallottam, de a tegnapi produkció után biztosan látogatója leszek a koncertjeiknek, mert igazán tökös, fiatalos zenét nyomnak, amelynek hangulatából árad a ’60-as, ’70-es évek muzsikájának kérlelhetetlen lenyomata. Érdemes rájuk odafigyelni, engem ezzel a röpke félórás nyitányukkal meggyőztek. Persze a bemutató csak annyira volt elég, hogy aztán egy ideig még bámulhassuk a leengedett Deep Purple?! feliratú vásznat.

Az öregek koncertjén igen impozáns látvány fogadott minket. Kivetítők, oszlopok, effektek, erős fények, boltíves lámpasor. Visszafogott, de hatásos, amilyen maga a banda is volt ezen az estén. A bevezetőben szándékosan nem írtam olyan frázisokat, mint hogy „idevarázsolták a ’70-es éveket” vagy „megmutatták, hogy még mindig ők a legjobbak”, mert nem mutatták meg, és közel sem varázsolták ide azt a letűnt kort. A színpadon öregemberek játszottak, akik meg sem próbálták leplezni a korukat… főleg Ian Gillan, aki méltóztatott abban a melegítőben fellépni, amiben valószínűleg vasárnap délutánonként szokott horkolni a kanapén ebéd után, hasán újsággal, és a homlokára felcsúszott szemüveggel. Jó, hogy nem volt a pólója pecsétes a pörköltszafttól, különben bármikor elvegyülhetett volna bármelyik pesti szocreál panel lakóközösségében, mint az a bácsi, akit már az ég egy adta világon nem érdekel semmi. Bár minden egyes zenész megkapta a szólólehetőséget, bemutatva, hogy azért gyakorolnak is otthon, de nekem kissé rutinszaga volt az egésznek. Egyedül Steve Morse-on láttam, hogy igazán átérzi a zenélést, ami nem is csoda, hiszen ő a csapat legfiatalabb tagja (már ha lehet ezt mondani egy majdnem hatvan éves férfiról). Félreértés ne essék, nagyon élveztem a koncertet, és öröm volt látni a csapatot, de szeretném elejét venni a mindenfelé terjengő két szélsőséges álláspontnak.

Az egyik azt hirdeti, hogy a Purple tagjai nyugdíjra érdemes vénemberek, akiknek már közük sincs a szórakoztatáshoz, míg a másik véglet azt, hogy még mindig mekkora istenkirályok, akik egyszerűen nem akarnak megöregedni. Egyik kijelentés sem igaz. A csapat pontosan az, ami. Egy hetven felé közeledő rocklegendákból álló, kissé öreges, kissé visszafogott, de még mindig őszinte és profi együttes. Nem több és nem kevesebb. Azaz mégiscsak több valamivel. Mert ezen kívül két dolog egyértelművé vált számomra ezen az estén. Az egyik a jó értelemben vett nosztalgia, múltidézés. De ez hangsúlyozottan nem teremtette meg ugyanazt a hangulatot, amit a hőskorszak koncertjei (nem is vártam). A másik elem pedig a méltóságteljes nyugalom, amit csak egy ilyen érett, és a saját szerepével megbékélt formáció képes árasztani. Így lesz hiteles a történet, és így még a mackónadrág is belefér, mert mögötte ott van egy fantasztikus életút, és persze az együttes vibráló jelenléte, tarkítva a még mindig tökéletes hangszeres tudással.

Öt dal hangzott el az új korongról, ami pontosan elegendő ízelítő volt abból, hogy mi is köti le manapság az urak szabadidejét, de az igazi hangulatot a régi slágerek hozták meg. Ettől függetlenül nagyon jót tettek a friss nóták is, feldobták a setlistet, főleg a személyes kedvenccel, a dübörgő Vincent Price-szal az élen, míg a Jon Lord emlékének ajánlott Above and Beyond alatt megható perceket élhettünk át. Az igazi megőrülés természetesen a Perfect Strangers-től indult, ami után sorakoztak a klasszikusok egészen a koncertet záró Black Nightig. A Smoke on the Water katarzisáról pedig felesleges szót ejteni: mindenki el tudja képzelni, milyen hatással van a világ talán legismertebb riffje a közönségre.

Egy legendát láttunk. A hetedik x felé döcögve, kissé öregesen, de jó hangulatban, vidáman, a közönséggel egy hullámhosszon. Nem majmolták fiatalkori önmagukat, nem akartak megfelelni hamis ideáknak. A végére még egy gondolat a bevezetőben foglaltakról. A legendák kora tényleg véget ért, de ez cseppet sem baj. Régen láthattunk egy fejlődési útvonalat, ahogy elindult valami Elvistől a Beatles-en és a Zeppelinen át, olyan vadhajtásokkal, mint a Slayer vagy a Pantera, befejeződve valamikor a ’90-es években a Guns N’ Roses, a Nirvana és az Alice In Chains korában. Ahogy sokan állítják, hogy a filozófia története lezárult Hegellel, úgy történt meg ez a ’90-es években a rockzenével. A panteon betelt. Ez a kb. 40 év alkotta meg a rockzene mítoszait, amire évszázadok múlva is emlékezni fog az emberiség. Ahogy Mircea Eliade is mondja, az ember az istenek cselekedeteit ismétli meg a hagyományban. Így követik majd a jövő zenészei e lenyűgöző társaság hagyományait is. Én csak annak örülök, hogy abban a korban élek, hogy láthattam nem is egyszer fellépni a szó szerinti legendákat, köztük az egyik legnagyobbat, a Deep Purple-t.

Setlist:

Mars, the Bringer of War / Après Vous / Into the Fire / Hard Lovin' Man / Strange Kind of Woman / Vincent Price / Contact Lost / Gitárszóló / Uncommon Man / The Well-Dressed Guitar / The Mule / Above and Beyond / Lazy / Hell to Pay / Billentyűszóló / Perfect Strangers / Space Truckin' / Smoke on the Water /// Green Onions / Hush / Basszusgitárszóló / Black Night

Szerző: Adamwarlock
Képek: T T
Galéria ITT.
Köszönet a LiveNationnek!