Nashville Pussy: Up the Dosage

írta ProblemChild | 2014.02.20.

Megjelenés: 2014

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: http://www.nashvillepussy.com

Stílus: Southern/dirty rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Amikor a hammondos intró után dörren a jófajta riff, úgy sejtem, szeretni fogom ezt az albumot, majd Blaine Cartwright éneke után hozzáteszem halkan: azt hiszem. Az atlantai dirty-házaspár által prezentált southern rock ugyanis egyrészt igazi, másrészt olyan, mint a pancsolt whiskey: ahhoz, hogy igazán értékeld, ezzel kell felnőni, viszont egészében: jó.

A lemez speciális csomagban érkezik: mellékelnek hozzá egy kisvárosi pubot Texasból (ha letöltöd, akkor is). Meg sem kísérel kitörni saját közegéből, a határain belül viszont maximálisan kihasznál minden pohárnyi helyet. Dacára a southern rock viszonylag egyszerű képletének, az ’Up the Dosage’ meglepően változatos. A Rub It To Death, a Spent és a Pillbilly Blues Motörhead-féle speed-megfejtései keverednek az AC/DC és Mötley hatásjegyekkel (a ZZ-Topról már ne is beszéljünk), de a White and Loud hangulata pl. Alice Cooper előtt tiszteleg. Természetesen a bendzsós tornác-folk sem hiányozhat (Hooray For Cocaine, Hooray For Tennessee), a szólógitáros/feleség Ruyter Suys által énekelt Takin' it Easy ötven másodperce igazi csajos-üvöltözős L.A.-fíling, a Before the Drugs Wear Off pedig – akárcsak zenekar tagjai – simán landolhatnának egy Tarantino-filmben.

Mégsem esik szét az egész. A Nashville-i Punci sok mindent befogad, anélkül, hogy baja esne. (Úgy értettem... hagyjuk). Az egész album nagyon egyben van, egyszerűen csak azért, mert ugyanazok írták. És mert a hangmérnök bácsi is értette a dolgát. Az album pontosan úgy szól, ahogy kell, energikusan, mocskosan, de érthetőn, pont a megfelelő mértékig drive-olt gitárral. Ez fontos. Az album egyik legerősebb pontjai: a riffek. Ellentétben a dalokba remekül illeszkedő, de teljesen felejthető szólóktól, a riffek odaveretési faktora felülírja a tízest. Maguk a kéthengeres, negyvenöt fok hengerszögű, másfél literes Fat Boy hajtóművek. Egyszerűen jók, na! Gitár, hangzás, kísérletezőkedv rendben, de egy ilyen szögegyenes zene voltaképp egy dolgon áll vagy bukik: átjön vagy sem? E téren a 'Dosage nem panaszkodhat.

Pedig nem is istenítem különösen a délvidéki kisvárosokat (ebben része lehet a Szelíd motorosok fináléjának is). Ahogy Howard Stern mondaná: „nincs teherautóm, meg nem feküdtem le apám húgával”. A célközönség sem igazán én vagyok, a 'Pussy a 30 pluszos, mérsékelten urbanista közegre fókuszál (bár a koncertképek cáfolnak). Ráadásul ez pont az a fajta zene, aminek érteni kell a szövegét (a blowjob-ot mondjuk már hallottam valahol...). Mégis: azt kell mondjam, érzem. Holott a Pussy azon zenekarok egyike, amit látni kell, nem csak hallgatni. A hivatásos gyerekmolesztőr-külsejű énekes, és szólógitáron a D-kosaras vidéki milf hihetetlen látvány a színpadon, pózolás nélkül szexelnek án blokk a közönséggel (akárcsak a basszerosnénik, bár ez a poszt azért változik néha). Igazi dirty rock, southern módra. Egyébként van ez a titokféleség: hogyan lehet kettőnégyes ritmusú, szögegyenesen kiszámítható dalokkal csinálni valamit, ami tíz-húsz évig sem lesz unalmas. Az AC/DC tudja, a Motörhead tudja, a Nashwille Pussy – a saját szintjén – pedig nagyon úgy fest, hogy szintén rátalált valami ilyesmire. Az 'Up The Dosage' sokak szerint a Pussy legerősebb albuma. Igazából annak is készült – vagy öt évig –, a zenekar saját bevallása szerint ez a lemez az ő 'Back In Black'-jük. Igaz, a harmadik hallgatásra – zsinórban – kissé unalmassá tud válni Blaine amúgy kellemesen köpködős-krákogós hangszíne, és a valódi refrének szisztematikus mellőzése, de lehet ez később elmúlik. A fíling viszont eredeti: blues-folk-punkrock, lazán, mocskosan. Ahogy szeretjük.

Pontszám: 7.5