"Azt hittem, Mark Reale-lel sikerül megcsinálnom a szerencsémet" - Harry Conklin, a Jag Panzer, a Satan's Host és a Titan Force énekese

Harry „The Tyrant” Conklin torka csak a legnagyobb metal énekesekével említhető egy lapon, széles körben mégsem vált ismertté. Pedig munkássága felöleli három kult underground banda legfontosabb lemezeit: olyan albumokkal gazdagította a metal történelmét, mint az ’Ample Destruction’, a ’Titan Force’ vagy a ’Metal From Hell’. A rosszul helyezkedő, menedzsmentekkel mindig szerencsétlen Conklin hiába töltött el 30 évet a Jag Panzer, Titan Force, Satan’s Host és Riot zenekarok énekeseként, mindvégig polgári állásban kereste meg a kenyérre valót. A Jag Panzer újjáalakulásának apropójából készültünk életműriporttal, amelyben maga a mester kommentálja karrierjének fordulópontjait.

Nem betonházak közt nőtt fel, bár a 70-es évek Amerikája, ahol kamaszként magába szívta alapelképzeléseit az életről, nem az az álmok földje volt már, mint pár évtizeddel korábban. Az arab olajembargó következtében exponenciális növekedésnek indult benzinárak, a növekvő munkanélküliség,  a Vietnamot követő gazdasági mélyrepülés és a reménytelen közhangulat dacára a hihetetlen hanggal megáldott kamaszfiú még hitt a mantrában, amit az amerikai álom hazájában minden csecsemő kívülről fújt:  minden lehetsz, csak akarni kell, na meg dolgozni érte. Az ifjú Harry-t nem keserítette el, hogy otthona, a poros kis fürdőváros (Colorado Springs) nem volt éppen a rockzene fővárosa: ott énekelt, ahol tudott. A sulikórusban kezdte, aztán szólóprodukciókra váltott. Megtanulta a helyes légzéstechnikákat, hangképzést, kitartotta a falsettókat, amíg már kis híján nem is hallotta rajta az ember, hogy valójában torokhang.

Lekerült a falról a ’79-es naptár, és míg a gazdaság gyengélkedett, a metal számára megkezdődtek az aranyévek: a NWOBHM terjedését minden valamire való vírus hitetlenkedve figyelte és jegyzetelt. A világot lassan, de biztosan elözönlötték a hosszú hajú, spandexes, farmermellényes rockerek, akik maguk is dühösek voltak, és nagykanállal kajálták a dühös zenéket. Colorado Springs sem maradhatott a disco hatása alatt: négy osztálytárs, Mark Briody, John Tetley, Rick Hilyard és Harry megalapította első komoly bandáját, amit Tyrantre kereszteltek, és nekiálltak edukálni a várost. A srácok épp leérettségiztek, az első fizetéseket hangszerekre, erősítőkre, bőrgatyákra költötték, aztán koncerteztek, ahogy a csövön kifért. Hamarosan a legközelebbi nagyvárosban, Denverben és környékén is ismerősen csengett a Tyrant név. Kijött két demó, elkezdett érdeklődni pár kiadó, pörgött a naptár, felvettek egy EP-t, leszerződtek a független Azra Recordsszal. Mivel Tyrant bandából több is volt már, új név után néztek: megtetszett nekik egy német tank fotója, de mivel a Jagdpanzer-t nem sikerült kimondaniuk, amerikaiasították.

Jött 1984, szegény anyám már csak az oldalán tudott aludni, de úgy sem sokat, tapostam a veséjét lelkesen, köldökzsinóron át szívtam magamba az idők őrült ritmusát. A kínai naptárban a disznó évét leváltotta a metál orgazmus annuma: olyan albumok járatták csúcsra a heavy metalt, mint a ‘Powerslave’, a ’Sign of The Hammer’ és ‘Hail to England’ (egyazon évben!), ‘Battle Cry’, ’Steeling the Light’, ‘Walpurgis Night’, ‘Into Battle’, ‘Ride the Lightning’, ‘Bon Jovi’, ‘Metal Church’, ‘Defenders of the Faith’, ‘Stay Hungry’, ‘Burning the Witches’ – ha tovább kell sorolnom, sírva fakadok. A coloradói színen feltűnt egy úriember, aki Joey Tafolla névre hallgatott, és nagyon tudta kezelni a gitárt, a dühös, fiatal Harry meg nem érezte elég metálosnak a nevét, hát Tyrantre változtatta. A kor magasnyomása alatt Colorado Springs is kiérlelte a maga rapid, csiszolatlan gyémántját: megszületett az ’Ample Destruction‘, és vele a Jag Panzer.

Underground körökben nagyon gyorsan népszerű lett a lemez, amit visszatekintve minden idők legerősebb debütjei között emlegethetünk. Az USA-n kívül Európában és Japánban is hozzá lehetett jutni (bár mint tudjuk, az underground útjai kifürkészhetetlenek, és nem feltétlenül bazíroznak az importra). Megvolt a lendület, jó volt az időzítés, itt volt az idő a második albummal megfejelni az első sikerét. Ekkor már Kaliforniában tanyázott a banda, tehát adott volt a földrajzi előny is. Csak a második lemez nem jött. „A ‘Shadow Thief’ demót eredetileg az én hangommal vettük fel, teljes hosszúságában” – magyarázza Harry Conklin, az underground egyik legnagyobb alakja, akivel ha beszélni nem is, de e-mailezni van szerencsém. „Miután kiléptem a bandából, Bob Parduba hangjával adták ki.” De ő is tudja, hogy ezzel nem válaszolta meg a kérdésemet, hogy mi is történt, miért szállt ki. Végül az őszintesége győzedelmeskedik. „A méretes ifjonti egóm volt az oka, hogy elhagytam a Jag Panzert. Azt hittem, Mark Reale-lel sikerül megcsinálnom a szerencsémet. Tévedtem.”

Nem másról beszél, mint a Riot alapító gitárosáról, arról a Mark Reale-ről, aki fiatal kora óta küzdött a Chrone-betegséggel, és két éve végül feladta a harcot. Már kómában volt, mikor a Riot legénysége úgy döntött, nélküle is elmegy a 70.000 Tons Of Metal fesztiválhajóra. Magára hagyták, végigtolták a több hetes túrát. Mark a kórházból már nem ment haza. Mivel a hajón helyenként akadt net, a Twitterre rögtön kiírta a banda, mennyire letaglózta őket Mark halálhíre. Megpróbálok kiprovokálni egy spontán reakciót, de Harry megállja, hogy ítélkezzen, felteszi a diplomáciai szűrőt. „Nagyon szeretem Markot. Király zenész volt, jó érzés volt körülötte lenni. A szívünkben és lemezjátszóinkon örökké él.”

Markkal ’86-ban ismerkedett meg az akkor még Tyrant néven ismert énekes. Korábban is behívták már meghallgatásokra a Riothoz, és a ’87-ben még mindig dühös énekhang végre beleillett a zenekar kissé keményebb stílusába. Mivel közben Tafolla is keresgélt (ő egyebek közt Ozzy-nál is szóba jött mint gitáros), Harry is tudta, hogy itt az ideje lépni. Elrepült Los Angelesbe a saját zsebéből, ki is választották. Viszont a megegyezés ellenére a hazaútját nem fizették ki, pénze meg nem maradt, így L.A.-ben ragadt, a Jag Panzer tagság hiába várta haza.

Harry két szék közül hamarosan a pad alatt landolt. A Riottal rossz alaphangot ütöttek meg, gyerekkori haverjai pedig cserbenhagyással vádolták. Pár hónapig még L.A.-ben tanyázott, demózott, koncertezett a Riottal, de nem jött ki a managementjükkel. (Management alatt az akkori dobos, Mark Edwards nőjét értjük, aki túl intenzívnek találta Harry színpadi viselkedését…) Helyzete egyre bizonytalanabb volt, így hamarosan úgy döntött, hazatér. Közben viszont a Jag Panzer megmaradt tagsága bevette helyette énekesnek Bob Pardubát, akivel újravették az éppen megírt új dalokat, hogy aztán a ’Chain of Command’ formájában kiadják. Erre végül nem került sor, mert időközben kiadó nélkül maradtak, majd lassan szétszéledtek. Kissé ironikus módon 2004-ben, a harmadik összeállás után ismét Harry énekel már a Jag Panzerben, mikor a ’87-es felvételek Parduba énekével kiadásra kerülnek hivatalos formában. „Megfogtál” – így Harry, és ezúttal is a diplomácia nyeri a szkandert: nem tudjuk meg, hogy miért történt ez, vagy hogy a Tyrant mit gondolt róla.

Ami biztos, hogy Harry hazatért Coloradóba, és nem vesztegette az időt, még ebben az évben felénekelte minden idők egyik legeklektikusabb, legérdekesebb metal lemezét. A Satan’s Host debütalbuma ‘Metal From Hell’ névre hallgatott, zeneileg a thrash és tradicionális heavy metal dominált rajta (bár a stílusmeghatározást nehéz pontosan belőni).  Az alapító Patrick Evil és D. Lucifer Stele dobos viszont elképzelt köré egy koncepciót, ami szerint a Sátán és három démona szerepébe bújtak a színpadon. Harrynek – aki ezidőtájt egy katolikus alapítványnál kereste meg a napi betevőt – a szerepjátszás nem jelentett gondot, mindig is szerette a színpadot. A helyi amatőr színház lelkes tagja, Leviathan Thisiren szerepében szívesen elkígyózgatott a színpadon, ha ez volt az ára, hogy énekelhessen. 1987-ben még kihoztak egy EP-t ‘Midnight Wind’ címen, mikor azonban Patrick és Stele civilként is be akarta vonni az általuk életstílusként kezelt sátánizmusba, “Leviathan Thisiren” a tőle már megszokott határozottsággal visszavedlett Tyrantba, és maga mögött hagyta a Satan’s Hostot, akik 1999-ig nem is térnek magukhoz a sokkból.  Harry ezt is megpróbálja jobb megvilágításba helyezni. „Pat a ‘Midnight Wind’ után Psychonaut néven folytatta. Heavy metal / death jellegű progresszív zenét játszottak. Elég jól ment a szekerük egy ideig.” A Satan’s Host viszont, miután kivívta méltó helyét a 80-as évek underground történelmében, nyugovóra tért.

Harry-t 1987 vége már a Flores tesók társaságában találja, egy korábban Titan névre hallgató, most pedig Titan Force-ra átkeresztelt banda frontembereként. Még a Jag Panzeres időkben ismerkedtek össze, sőt énekelt is velük egy közös koncerten. A Titan Force melodikus heavy metalt játszik, itt Harry újra otthon van. A még ebben az évben elkészült demóra nem harapnak a kiadók, de a Titan Force igazi ereje amúgy is az élő produkciójában rejlik, így ’88-ban egy öt számos élő kiadvánnyal (’Blaze of Glory’) próbálkoznak tovább. Végre mögéjük áll egy kis független kiadó, a német U.S. Metal Records, így ’89-ben debütálhatnak cím nélküli lemezükkel, ami nagyon pozitív fogadtatásra talál. De a terjesztés nem elég jó, így az eladások alulmúlják az elvárásokat. Amikor a ’91-es második album, a ’Winner/Loser’ sem váltja be a kiadói reményeket, a Titan Force újra az utcán találja magát.

Harry megint kikacsint: egy utolsó próbálkozás következik Mark Reale-lel és a Riottal. Ezúttal felvételek is születnek, amelyek először ’93-ban bootleg formájában kerülnek napvilágra ’The Tyrant Sessions’ címen, majd 12 évvel később a Riot hivatalosan is kiadja őket. A Magic Maker és a Medicine Man dalok Harry Conklin hangjával keserédes bizonyságai, hogy ha ’86-ban a Riot puhapöcsű legénysége nem hagyja magát egy, a metalhoz vajmi keveset értő nő által befolyásolni, és Mark Edwards-ot egy évvel korábban cserélik le Bobby Jarzombekre, akkor olyan zenék születhettek volna, amik mind a Riotot, mind Harryt a mainstream siker tejjel-kokainnal folyó kánaánjába katapultálják. Két megafogós dal, Conklin meg akkorát énekel rajtuk, hogy a mit sem sejtő glamrockerről leszaggatja a csőgatyát. A Riot hatalmasat hibázott, amikor a dobosa/menedzsmentje helyett Conklint engedte elmenni.

A Titan Force közben még erőlködik. A kiadó kitette ugyan őket, de addigra már megírtak pár új dalt, így ’94-ben ezeket kihozzák az ’Only the Strong’ című demón. Ezzel valahogy sikerül átvergődniük az öreg kontinensre egy kisebb turné erejéig, ahol az élő előadásukkal megint tarolnak. Ők sem tudják, amit akkor még sokan nem, hogy szélmalomharc, amit vívnak. A grunge már itt van, szorítja a párnát a kapálózó, legyengült heavy metal arcába, kitompítja a korábban éles acélokat, alig lesznek túlélők. A Titan Force nem tartozik közéjük. Kérdezem magamtól, hogy egy Harry Conklin kaliberű énekes miért maradt a bandával a sok nehézség közepette, sikerek nélkül is. Miből fizette a számláit? „Dolgoztam civil állásban, mint ahogy azt egész életemben tettem” – világít meg Harry egy kulcsfontosságú tényt. Nyilván megpróbált megélni ő is a zenélésből, de amikor nem sikerült, nem adta fel. „Ezek a srácok a legjobbak az iparban. Mindhárman fantasztikus zenészek, és folyamatosan továbbképzik egymást, magukat. A zeneírás könnyen jött a Titan Force felállásával.” Conklin a Titan Force-ban a kommersz siker hiánya ellenére megtalálta azt az örömöt, energiát, amiért az egészet érdemes csinálni.

Közben 1994 fontos év a Jag Panzer életében is: 10 év után végre új albummal jelentkeznek. Sajnos az idők sem kedveznek nekik, de az anyag sem éppen bivaly: a ’Dissident Alliance’, amelyen egy Daniel J. Conca nevű fickó próbál énekelni, akkorát bukik, hogy később ha a banda tehetné, visszaszívná. Még a legmegátalkodottabb Jag Panzer rajongók sem tudnak rajta ehetőt találni. A Titan Force tovább hánykolódik a grunge tengerén, a vitorlák rég leszakadtak, várják az éhhalált. Így mikor a Jag Panzer szintén megtépett, ám még menetképes hajója megáll mellettük és leereszt egy mentőcsónakot, Harry Conklin bizony megint nem tétovázik: ő csak énekelni akar, más álma már nincs. A hátramaradt Flores tesókat aztán később majd felveszi a kommersz pop-rock mentőhajója, ők meg feladva a metalt, beállnak a sokkal gazdagabb és nagylelkűbb úr szolgálatába...

„Egyik nap felhívott Mark Briody, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem pár új dalán énekelni. Mondtam neki, hogy mutassa meg őket. Így született a ’Fourth Judgement’ (1997). [A 96-ban az albumot megelőző demó, a] ‘The Return’ a ‘Fourth Judgmentről’ tartalmazta pár szám keveretlen változatát.”  Harry tehát újra a Jag Panzer élén, itt már csak zárójelesen Tyrant, úgy érzi, az énekstílusa nagyon megváltozott, már nem dühös, sőt már a nevét sem érzi cikinek. Sorban következnek a ’The Age of Mastery’ (1998), a ’Thane to the Throne’ (2000), a ’Mechanized Warfare’ (2001), egy DVD és egy válogatásalbum régi számok újravett-kevert verzióival, a ’Decade of the Nail Spiked Bat’, aztán a már említett ’Chain of Command’ eredeti felvételeinek kiadása Parduba énekével. Közbe-közben turnéznak is, a 2003-as athéni kalandom alatt el is kapom őket élőben: Conklin eszetlenül erős a színpadon. A hangjával eddigre már amolyan Bruce Dickinson-szinten játszik; a sikolyai egyenesen a hasi csakrába hatolnak, hogy onnan kiindulva az egész testet lezsibbasszák. Kinek kell szex, ha lehet ezt a fickót is hallgatni?!

2004 sorlemezt is hoz, a ’Casting the Stones’-t: a Jag Panzer a maga komótos Richter-skáláján mérve megaerős mozgásokat produkál ebben az évben. A ’Dissident Alliance’-ről ismert Daniel Conca viszont nem bírja tovább az élet súlyát, feladja a harcot. Két kicsi gyereket és feleségét hagyja hátra. „Nagyon jó énekes volt, de ült egy démon a hátán, amit nem tudott lerázni” – így Conklin, aki érthetően nem akar belemenni.

Hét szűkös esztendő következik. Chris Broderick, gitárzseni és húzóökör 2008-ban elnyeri méltó jutalmát: a Jag Panzer tagság egyöntetű bíztatására elfogadja a filmbe illő ajánlatot, és átáll a Megadeth szekere elé. A Jag Panzer elhallgat. Így amikor Harry-t ismét felkeresi Patrick Evil, örömmel bújik ismét Leviathan Thisiren – azóta többek által viselt – bőrébe. Időközben a 2000-ben újraalakult Satan’s Host heavy metalba itatott black bandává változott, és bár a hangzásuk még mindig különleges, a klasszikus heavy metalhoz szokott torkon megakadhat. De Conklin élvezi: „A Satan’s Host kínálja nekem a legnagyobb játékteret, itt szabadon kísérletezhetek különböző hangokkal, hangszínekkel.”

2011 megint eredményesebb Conklin számára: a Satan’s Host ‘By The Hands of the Devil’ albuma mellett a Jag Panzer utolsó, a ‘The Scourge of the Light’ névre keresztelt lemezén is énekel. Jobban mondva itt énekel, míg a Satan’s Hostban inkább hörög, sikolt, karcol, és mindezt meglepően jól. „Nagyon jó móka volt kipróbálni ezeket az új hangokat, és különböző személyiségek rétegzésével új érzelmeket létrehozni. A múltban kísérletezgettem más bandákkal is, de soha nem tudtam úgy kiteljesedni, mint most a Satan’s Hosttal. Még új vagyok ebben az irányzatban, sok meglepetésem lesz.” Mikor arról kérdezem, ezúttal hogyan tud azonosulni a sátánista filozófiával, kitér az egyenes válasz elől. „Még sosem vettem részt sátánista szertartásban vagy rítusban, de hiszem, hogy egy földi lénytől származunk, és megvan a kijelölt helyünk a galaxisban. Hozzáteszem a zenéhez a magam keskeny látószögét, és ami beleillik, az megmarad.” Nem kétséges, a negyedik démon diplomáciai érzéke egyértelműen fejlődött, a „baloldali ösvény” iránti elhivatottsága azonban továbbra is hagy maga után kívánnivalót.

A ’The Scourge of the Light’ után a Jag Panzer ismét bejelenti feloszlását: Harry egy-két újságírónak már saját nyugdíjazását pedzegeti. Elmúlt volna belőle a láng? Most a retrospektív szemszögből szerencsére azért nem annyira forró a kása. „Nagyon csalódott voltam. Még mindig ki vagyok bukva azon, ahogy a média leírja azokat a bandákat, akiknek nem telik nagy hírverésre. Mi MIND beleőröljük magunkat a zenénkbe, de nem kapunk vissza semmit. Manapság baromi keményen kell melóznod, hogy előrébb juthass, sőt úgy tűnik, még ez sem elég.” De Conklinnak csak egy kis időre van szüksége, hogy aztán 2013-ban újult lelkesedéssel vesse bele magát a munkába. A Satan’s Host már az év végén új albummal jelentkezik. Conklin a ’Virgin Sails’ kapcsán: „Megvan a saját egyéniségünk. Senki másnak nincs ugyanolyan hangzása, mint nekünk. Minden nap odakint ként kéne bizonyítanunk a rajongóknak, hogy jobbak vagyunk élőben, mint CD-n. Az energia, ami felszabadul ilyenkor belőlünk, elképesztő. Pat és én arra termettünk, hogy együtt zenéljünk.”

2014 már most a meglepetések éve: a Jag Panzer idén tavasszal négy különleges “Early Days” koncertet fog tolni Joey Tafollával együtt, nyárra pedig már új (koncept)album írását ígérik. De Conklin titokzatos kifejezésmódja még ennél is többet sejtet. Reménykedő kérdésemre, hogy a Titan Force nem tervez-e újra összeállni, is pozitívan cseng a válasz: „A Titan Force is készül meglepetésekkel.” Lássuk, lássuk…

Up The Irons!

Szerző: baumann