Túlerőben a gyengébb nem: Black Veil Brides, Heaven's Basement, Strawberry Blondes - Arena, Bécs, 2013.12.04.

Csajos este kipipálva! Ez jutott eszembe, mikor kijöttem a metsző, hideg szélbe a forró hangulatú Black Veil Brides koncert után. Sok mindent megéltem már a metal koncerteken, de olyan bulin még nem voltam, ahol a nők és a férfiak aránya valahol 70-30% körül mozgott. Pedig a Black Veil Brides zenéje nem csak a csajoknak érdekes, az olyan szőröstökű rocker is élvezni tudja, mint én. A csapat a tavasszal félbehagyott turnéjának elmaradt állomásait pótolta decemberben. Anno a gyenge jegyfogyást emlegették, de nem ez lehetett a valódi ok, mivel a bécsi bulira már hetekkel a koncert előtt elfogyott minden jegy. Furcsa is volt, mivel bőven volt még hely a teremben: voltunk itt már zsúfoltabb tömegben is, de talán a West-Balkán-féle probléma oda is begyűrűzött és komolyabban veszik a létszámokat.

Az Arena felé sétálva azon kívül, hogy jeges szél fújt és majd megfagytunk, az tűnt fel, hogy nem igazán láttunk férfiakat a teremhez közeledni. Feketére festett arcú csajokból viszont sok szaladgált, ami furcsa látvány volt, mivel eddigi koncertjeimen inkább a feketére festett metalos arcokat szoktam meg. Mi pont kezdésre értünk be, amikor is egy angol punk banda, a Strawberry Blondes nyitotta meg az estét. Nem győztek meg, sőt olyan öreges zenekar benyomását keltették, az énekest is alig lehetett érteni akcentusa és raccsolása miatt. A tarajos frizurás dobos, Luke Birch viszont kitett magáért, az ő teljesítményét jóra értékeltem, a basszeros is folyamatosan énekelt, de nem vonzotta annyira a szememet – azért a Motörhead-póló egy jó pontot megérdemelt nála. Az angolok mindent megtettek, hogy beindítsák a közönséget, Mickie Stabbs gitáros folyamatosan mozgott, amikor éppen nem énekelt, lábát folyamatosan a kontroll-ládákon pihentette. A közönség nagy része pedig vevő volt erre a zenére, nagyon hangos és kedvező reakciókat kaptak az angolok. Nem is tudom, ezek a csajok miért maradnak el a rockkoncertekről, ha így beindulnak egy porosodó punk produkciótól...

Mi négy számig bírtuk, és inkább egy jó meleg bécsi kolbász beburkolásával ütöttük el az időt, amit az Arena bejárat előtti faházban adtak. A Heaven’s Basement kezdésére már csak nagy nehézségek árán jutottam vissza a fotósárokba, az első sorok teljesen megteltek, mindenki közelről akarta látni az angolokat és persze később az amerikaiakat is. Volt is sikongatás a Heaven’s Basement alatt, akik megérdemelték a reakciókat, mert a Skid Row hangulatát és zenéjét idéző számaikkal tényleg ütős és látványos koncertet adtak. Nem is szólt olyan vészesen a cucc, így kifejezetten tetszetős volt, amit láttunk és hallottunk. Sid Glover gitáros a csajok kedvence lehet, angol zászlós bőrdzsekiben nyomta le a show nagy részét, amerikai rockbandák gitárosaitól eltanult mozdulatokkal. Kifejezetten látványosan és kellően élvezetes játszott, de még a vokálozás mellé is belefért a csajokkal lezavart kommunikáció.

Rob „Bones” Ellershaw basszeros volt talán a legvisszafogottabb, a rendelkezésére álló kis teret azért rendesen bemozogta. De a szemeket nem ő vonzotta, hanem a másik három tag. Elsősorban az énekes Aaron Buchanan, aki fizimiskára a magyar Up! zenekar frontemberére hajazott, mozgása pedig egy balettos és Freddie Mercury mozdulatainak keveréke volt. Egyszerűen nem tudtam a fényképezőgépemmel követni a srácot, folyamatosan lendületben volt. Közben egész jól énekelt, de az egyszemélyes performansz amúgy is elvonta a figyelmet. A zsinóros mikrofont úgy tartotta, ahogy anno Freddie fogta a rövid kézi állványát, miközben a léptei és ugrálásai is a nagy angolt juttatták eszembe. Kicsit megmosolyogtatóan mozgott, de a csajoknak nagyon bejött a produkció. Az egyik szám közepén egy kis utazásra indult az énekes, ráfeküdt a közönségre, majd gyorsúszást imitálva tett egy kört a nagyérdemű felett, úgy hogy az emberek kézről-kézre adogatták. A legelmebetegebb mégis a dobos, Chris Rivers volt, aki azon kívül, hogy látványosan és jól játszott, a dobverők dobálásával végig mozgásban tartotta a roadokat. Ha úgy gondolta, két mozdulat közt kihajította azokat a roadokhoz, a levegőbe hajigált dobverők pedig természetesen mindig máshol landoltak, volt, hogy a főzenekar dobcucca közül kellett előhalászni. Ezek egy része direkt került oda, úgy engedte el őket, hogy ott landoljanak, miközben folyamatosan vigyorgott, mint a rossz gyerek, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. Mindent egybevetve, nagyon frankó kis produkció volt, teljesen ismeretlenül is meggyőztek, hogy a következő találkozást se hagyjam ki.

Setlist:

Welcome Home / Can’t Let Go / Fire Fire / I Am Electric / Nothing Left To Lose / Jump Back / Reign /// Executioners Day

Egy ilyen buli előtt nem egyszerű feladat bekeveredni a fotósárokba, szinte lehetetlen előrejutni a telített sorokon keresztül. Mikor mégis sikerült, a színpadmester odajött hozzám, és közölte, hogy csak akkor dolgozhatok, ha a zenekar már elkezdte a koncertet. Rend a lelke mindennek és a profizmus ezt is megkívánja. A színpad elejére dobogókat építettek, gondoltam néha majd megjelennek ott a srácok, ehhez képest a színpad többi részét ki lehetett volna adni bérbe. Az intro felhangzásakor a játékoskijáróban feltűnt pár sziluett, amire a teremből olyan erejű sikolyhad tört elő, hogy majd beszakadt a dobhártyám. A sötétben Christian „CC” Coma dobos elfoglalta impozáns dobcucca mögött a helyét és az újlemezes Shadows Die kezdő taktusaira a zenekar is belevetette magát a buliba.

Nem szólt jól a koncert, sőt kifejezetten rossz volt a hangzás: az énekből alig lehetett hallani valamit, ami később picit javult, de még ekkor sem másztak ki a gyenge kategóriából. A hangzást kivéve viszont a koncert minden egyes pillanata vérprofi volt. Ezek a fiatal suhancok tudják, miként kell eladni magukat, az első pillanattól kezdve az ujjuk köré csavarták a közönséget, és azt csináltak velük, amit akartak. Minden egyes mozdulatukat hatalmas ováció kísérte, az első sorokban álló lányok tágra nyílt szemmel és tátott szájjal bámulták a bandatagokat. Akik meg is adták azt, ami ezeknek a lányoknak kell. Ritkán látni ennyire profin szórakoztató bandát: a zenekar Hollywoodból érkezett, és ez látszott is, hiszen maximálisan elsajátították az ottani manírokat és a profizmus receptjét. Folyamatosan incselkedtek a lányokkal, hergelték a közönséget, és mindent megtettek a nagybetűs szórakoztatásért!

Hogy Andy Biersack énekesnek ilyen fiatalon mitől van ilyen rekedtes hangja, nem tudom, de jól hozta a lemezen hallható dallamokat. Amúgy egy igazán piperkőc srác, percenként vagy háromszor is megigazította a sérót, hogy végig jól álljon a buli alatt, és ne kócolja össze a sok mászkálástól és bólogatástól (Kispé barátom szerint ő a „rockzene CR7-e”). Közelről látszódott, hogy alaposan kisminkelve nyomják a srácok a koncertet, színészeket megszégyenítő mennyiségű alapozó volt rajtuk. Csajok bolondításában még a frontemberen is túltesz Ashley Purdy basszeros, aki fejmikrofonnal énekelte végig az egész bulit. Folyamatosan vokálozott, néha az átkötő szövegeket is ő nyomta, és persze folyamatosan stírölte és „húzta” a lányokat. Csajozni bőven volt ideje, én még életemben nem láttam ennyire keveset produkáló basszerost – alig pengetett, nem futkároztak az ujjai úgy, mint mondjuk Steve Harrisnek. Viszont nem lehetett nem őt nézni, produkciója vonzotta a tekintetet, és persze az amerikai pornósztárok képeivel díszített basszusgitárja is tetszetős látványt nyújtott. Aki viszont megdolgozott a pénzéért, az „CC” Coma volt, a már említett dobcucc szépen körbeölelte, püfölte is rendesen, gyakran derékból forgolódva, hogy elérje a cájg két szélét. Néhol már-már death metalos kaszabolást végzett a bőrökön, a kétlábdob is járt rendesen, ami nekem nagy gyengém. Különböző trükkökkel is színezte a játékát, néha felmászott a dobszerkóra és úgy játszott, szólója pedig szerencsére nem volt teljesen unalmas, bár szerintem többet is kihozhatott volna belőle.

A Black Veil Brides kissé előtérbe helyezte a 2013-as ’Wretched and Divine’-t, de nem bántó módon, egy számmal játszottak többet erről, mint a két régebbi lemezükről. A The Legacy-t hallgatva viszont nem értettem, hogy egy ilyen durvulatra miért őrjöng ennyi lány, hol vannak ezek a black-death-HC koncerteken? Igaz, a szám refrénje már simogatja a hallójáratokat és egyből befészkeli magát az ember agyába, és persze nem rossz külsejű zenészek nyomják a mészárlást. A kérdésemre már meg is van a válasz… A két gitáros közben folyamatosan váltogatta helyét a kifutón, kellően látványosan játszottak ők is, de persze ügyeltek arra, hogy a szakadt póló úgy álljon, hogy a tetkók és mellizmok mindig látszódjanak. Jeremy „Jinxx” Ferguson és Jake Pitts gitárosok a folyamatosan cserélgetett gitárok szinte minden pontját végignyalták játékuk közben, nagy örömet okozva ezzel a csajoknak. Közben persze ment a pózolás, amikor még az árokban voltam és emeltem a gépet, már jöttek is a pózok, nyelvnyújtások, gitárnyalások. Vérprofik, akik nem mellesleg igen jól is játszanak és olyan dallamokat fabrikáltak, amikre a közönség teljes extázisban tört ki.

Egyetlen feldolgozást nyomtak, Billy Idoltól a Rebel Yell-t, de szerencsére nem csak simán eljátszották a számot, hanem sikerült a saját képükre formálni, és az amúgy is király dalnak jót tett ez az újraértelmezés. A ráadás előtt az egyik legnagyobb slágerükkel, a Nobody’s Hero-val búcsúztak, de pár perc múlva már újra a dobogón nyomták a csajmágnes számaikat. A végére tartogatták a két leghúzósabb slágert, elsőként a közönségénekeltetős Fallen Angelt, aminek a refrénjét nem is nagyon kellett énekelnie a bandának, a közönség megtette ezt helyettük, majd szétszedve a termet. Ezek után mi más is lehetett a koncert záró tétele, mint az In The End: itt már igazi népünnepély folyt a teremben, a csajok táncoltak, sikongattak, még a karzaton is magukból kikelve csápoltak. Furcsa volt, hogy egy headliner zenekar alig 75 percet játszik – igaz, volt már rá példa nagyobb zenekarnál is –, de ezt a rövid időt végig megtöltötték tartalommal és minden perce élvezetes volt, szinte egy szemernyi üresjárat nélkül.

Setlist:

Shadows Die / I Am Bulletproof / Wretched and Divine / Knives and Pens / The Legacy / All Your Hate / Rebel Yell (Billy Idol cover) / Perfect Weapon / Dobszóló / Rebel Love Song / Let Your Down / Nobody’s hero /// Love Isn’t Always Fair / Fallen Angels / In the End

Kiutazásomkor arra voltam kíváncsi, hogy ezek a fiatal srácok mitől ilyen sikeresek a tengeren túlon, miért töltenek meg csarnokokat és mitől lesz majdnem minden európai koncertjük is teltházas? Látván a koncertjüket, megértem mi ez a nagy hype körülöttük. Alig 7 éves a zenekar, az első lemezük 3 éve jelent meg, de az elmúlt pár évben már bezsebeltek egy rakás zenei díjat, nagy metal arcok hívták rá fel az emberek figyelmét, hogy nézzék meg őket, mert amit élőben előadnak, az színtiszta szórakoztatás! Azon kívül, hogy számaik úgy ragadnak a fülbe, mint a méz (napokkal a buli után is az In The End dallamai járnak a fejemben), az egész külső és a látvány profin meg van tervezve és kivitelezve, a zenészek pedig karizmatikus figurák, akiket muszáj néznie a közönségnek. Ráadásul tökéletesen vegyítik a különböző műfajokat: itt egy pici deathes hörgés, ott egy kis glames dallam, majd egy hard rockos, óóó-zós refrén, amihez hozzájön még a csajokat megbolondító, kihívó viselkedés, és kész is a recept. Lehet, hogy a banda mindezt patikamérlegen teszi össze, de a végső prezentáció élvezetes és látványos – szerintem visszaadja a 80-as évek amerikai Stripes klubjainak hangulatát, amikor még a Mötley is kis klubokban nyomult. Ott lehetett ekkora őrjöngés a lányközönség soraiban. Nagyon remélem, hogy a legközelebbi találkozásunkkor már jól fognak szólni, mert abban biztos vagyok, hogy lesz legközelebb: ki nem hagynám a koncertjüket, ha lesz rá alkalmam.

Szöveg és kép: Savafan

Külön köszönet a Skalar Austriának!