Kill Devil Hill: Revolution Rise

írta Equinox | 2014.01.07.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Century Media Records

Weblap: http://www.killdevilhillmusic.com

Stílus: Alternatí­v/modern metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Kill Devil Hill egy érdekes supergroup: kár is tagadni, hogy az elvárások is némileg másak, mikor ilyen sokat látott veteránok zenéjét hallgatjuk. Találhatjuk ugye a csillagos ég meghódítását is kevésnek, ám azt is gondolhatnánk, hogy az adott banda mindössze a nagy elődök nyomán örömzenél egyet. A hírnév úgyis eladja az anyagot, mivel egyszeri rajongóból több van, mint jött-ment kritizálóból, aki számonkéri az eredetiség hiányát. A második, örömzenélős kategóriába esik a Kill Devil Hill is. A projekt nevében nincs szó semmilyen ördögdomb megöléséről, ugyanis a Kill Devil Hills nevű észak-karolinai városka adta a nevet, ahonnan a Wright-testvérek 1903-ban a történelem során először a magasba emelkedtek levegőnél nehezebb szerkezettel. A városról többek között Bruce Dickinson is megemlékezett.

A KDH az Alice in Chains – hogy is mondjam? – örökségét folytatja, amivel csak egy gond van: az anyabanda is létezik, és köszöni szépen, jól van. Persze ettől még zenélhet más is ebben a stílusban, hiszen a magamfajtának, akinek ebből sohasem elég, mindig jól jön egy kis lassú, húzós, de egetverő dallamokból gyúrt, alternatív metalból és súlyosságból álló elegy. A Kill Devil Hill azért szerencsére nem puszta AiC-epigon, van itt bőven Black Label Society is (Zakk Wylde vendégszerepel is az első dalban), no meg az újkori riffalapú amerikai metal vonulat is hasonló vizeken evez, gondolok itt pl. az Adrenaline Mob munkásságára. Mike Orlandóékkal turnézott a KDH, és egyértelműen hatott egymásra a két banda.

A zenekar felállásában kipróbált arcokat találunk, nem is egyszerű kiválasztani a legnagyobb múltú tagot. Itt penget ugyanis a Pantera és Down bombabiztos alapokat szolgáltató őstagja, Rex Brown basszusgitáron, de Vinny Appice sem kispályás, hiszen a Black Sabbath alapműveit, a ’Mob Rules’-t vagy a ’Dehumanizer’-t dobolta fel, de Dio legjelentősebb első korszakában is ott volt. A ritmusszekció tehát világklasszis, de a kisebb hírnevű Mark Zavon gitáros sem mai csirke, a W.A.S.P.-ban is megfordult már egy rövid ideig. Énekesük pedig, Jason Bragg a Pissing Razors frontembere volt a 2002-es ’Where We Come From’ lemezén. Teljesen világos, hogy amit itt mutat, az egy klasszis énekteljesítmény, semmi köze a groove/thrash banda ordibálós (amúgy nagyon is jó) stílusához. A KDH első lemezét ismerve nem csoda különben, hogy ilyen jól énekel Bragg, de mindenképpen az a legnagyobb fegyverténye ennek a zenekarnak, hogy az énekes (és fő dalszerző) adottságait ilyen remekül ki tudja használni.

A dalok szintjén nagy újítás nem történt a debütlemezhez képest, most is elsősorban a néhai Layne-ére hasonlítanak a remek hajlításokkal teletömött énektémák (azért akkora katarzist egyik sem okoz, mint az Up In Flames). A húzós, mázsás riffelés meg olyan, mintha Jerry Cantrell segédkezett volna a dalírásnál. Vannak tempósabb számok is, ezek viszont jobbára az Adrenaline Mob zenéjére hajaznak (Where Angels Dare to Roam). Az Alice in Chains stílusához legközelebb húzódó számok olyan lemezekre is felfértek volna, mint a fő ihletforrás ’Facelift’-je. Ilyen pl. a Stained Glass Sadness, de a Crown of Thorns sem áll ettől messze. A megszólalás viszont nagy erőssége a zenekarnak: már elmosódnak a határok a hatások között, a zenészek összedolgoznak és igazi bandaként működnek – mondom ezt annak ellenére, hogy az első lemez „eressz össze néhány zsenit és majd lesz lemezed” stílusával jobban levett a lábamról.

Sam Searon borítójánál már sok jobbat láttam, kicsit puritán ez a megközelítés, de végeredményben illeszkedik a zenéhez, csak azt a nagy forradalmi szellemet nem látom, amire a cím utal, ez így kicsit öngól. Az album viszont teljesen rendben van, olyannyira, hogy még azt is meg tudom bocsájtani, hogy az utolsó dal végére egy rejtett track is került (ettől a húzástól általában a falat szoktam kaparni), mivel pár másodperc hallgatás után elindul, és nincs idő szentségelni sem. Egy nyugalmat árasztó balladáról van szó egyébként, illő lezárása a lemeznek.

Pontszám: 7