Ki a fasza gyerek?: Mustasch - Viper Room, Bécs, 2013.12.03.

írta Adamwarlock | 2014.01.06.

Van egy csapat, amiről csak ritkán jutnak el hozzánk a hírek, és szinte csak a mi kis magazinunk hasábjain találkozhat velük a magyar publikum. Ez a csapat a mondással ellentétben éppen a saját hazájában próféta, de kizárólag ott egyedül. Keletre csak elvétve jutnak el hírek róluk, azok is eltűnnek az információs dömping sűrűjében. Szerencsére idelátogattak a szomszédba, így meg tudtuk lesni saját szemünkkel végre, hogy igazak-e a legendák…

 

 

A bécsi Viper Room egy igen csöppnyi hely. Konkrétan egy kocsma, aminek van színpada. Az alkohol cseppet sem drága, van hangulat és még retyó is. Kell ennél több a jó bulihoz? Na, igen ám, de most egy olyan zenekart vártunk, amelyik rendszeresen lép fel óriási arénákban, fesztiválok nagyszínpadán, sőt közéleti eseményeken is. Bizony, a Mustasch egy skandináv „zárvány-banda”, pedig zenéjük cseppet sem predesztinálja erre a marcona legényeket. Lendületes, bitang hangzással megvert dallamos metal. Akkor hol a probléma? Fogalmam sincs, szerintem csak nem akarnak kitörni a megszokott környezetükből.

Az estét a hangzatos és árulkodó Tritonus című intro-dal nyitotta, ami már lefektették a buli hangulatát, nyomában az együtt üvöltözős Herressy, Blasphemy-vel. A csapat konkrétan egy akkora színpadra lépett föl, aminek magassága alig haladta meg egy közepesebb lépcsőfokét. Simán föl is lehetett rá lépni, meg ha bunkó vagy, akár a hangerőt is levehetted volna a gitáros effektjéről. Emellett persze rendesen kipakolták a roadok az árut, így szépen megcsodálhattuk a csapatot támogató Blackstar erősítőket, Schecter gitárokat és basszusgitárokat. Az persze elsőre feltűnt, hogy az urak meglehetősen fecskefarok-orientáltak, azaz a V alakú gitárokat tolták a közönség orcájába.

Harmadikként az egyik legpörgősebb dalukat nyomták el a Mine képében, amire a közönség már nekiállt ugrálni és őrjöngeni. Szerintem a csapat egyik legtökösebb refrénjét írta meg ebben a számban, úgyhogy innentől már én is elvesztettem a fejemet. Amúgy az egész koncert hangulatára az volt jellemző, hogy a jónép tömött sorokban, izzadtan ugrál és lökdösődik az álló cigifüstben, és egymás feje fölött adogatják át a söröket, mindezt egy húsz négyzetméternél alig nagyobb „dühöngőben”. A jelszó: metal a nappaliban, de kétségtelen, hogy az ilyen füstös klubkoncertek közben oltári hangulat tud kerekedni. Persze kell hozzá a megfelelő muzsika. Azt pedig a bajuszbrigád odatette rendesen. A Destroyed by Destruction után érte el a koncert az első igazán katartikus pontját, amikor is a Mustasch első nagy slágere, a Down in Black kezdőriffje felhangzott.

A dolog pikantériája, hogy az együttes tagjai az egész koncert alatt kb. egy helyben álltak. Ennek több oka is van. (1) A frontemberen kívül mintha kissé introvertált figurák lennének. (2) Ez bizony koncentrálást igénylő melós zene, eléggé összetett riffekkel. (3) Nem volt hely a színpadon mozogni: a zenészek válla kb. összeért, olyan közel álltak egymáshoz. Mondjuk ez cseppet sem baj egy olyan doomolásnál, mint a Bring Me Everyone, de mondjuk a következő csúcspontot jelentő Parasite-nál kissé tré. Bár Ralf Gyllenhammer megpróbálkozott annyival, hogy néha megpróbálta gitárját a közönség arcába lógatni, de ez annyit ért, mint pofon az ürüléknek. Ennél a faszinál meg kell állni egy ásónyomra. Azt nem tudtam összerakni, hogy milyen frontemberi képességei vannak, mert a közönséggel nem nagyon kommunikált, csak a mikrofon mögött állt terpeszben a fekete gitárral a nyakában, és meredten bámult előre a semmibe, szemeit forgatva, mint egy strázsáló viking őrszem. Ez is egy stílus… nem túl mosolygós a csóka egyszóval. De ami munkát elvégez egy koncerten, az embertelen. Egyrészt már a stúdióalbumokon hallani, hogy ő jelenleg az egyik legjobb és legkülönlegesebb énekes a piacon. Hangterjedelem, orgánum, minden a helyén van, és ami a lényeg, hogy élőben száz százalékig albumminőségben hozza a formát, és emellett még gitározik is az istenadta. A hangján pedig elsőre hallatszik, annak ellenére, hogy meglehetősen dzsunga zenét játszanak, tehát egy nagyon jól képzett, tanult énekesről beszélünk. Ő konkrétan ellopja a bulit, de az egész építmény az ő vállán nyugszik.

A csapat a 2014-es lemezéről még egy számot sem játszott, pedig egy EP azóta már megjelent a ’Thank You For The Demon’-ról. A végén lenyomták a kötelezőket a Double Nature-rel, a Black City-vel és az I Hunt Alone-nal, majd a végén kaptunk egy epikus záróakkordot a 6:36 képében. Ezt a koncertet a svéd kvártett egyszerűen odatette. Kitették az asztalra, mint a faszagyerekek. Ezt a műfajt pedig így kell az emberek pofájába dörgölni. Ha valaha kishazánkba látogatnak, erősen javallott kategóriás a buli… bár így max. a Rocktogonba jutnak el, hogy aztán hazatérjenek, és fellépjenek tízezer ember előtt. Valahol ironikus.

Számlista:

Tritonus / Heresy Blasphemy / Mine / Destroyed by Destruction / Down in Black / It's Never Too Late / Falling / Down I Don't Hate You / Deep in the Woods / Bring Me Everyone / Parasite / Speed Metal / Double Nature / Black City / I Hunt Alone /// 6:36

Szerző: Adamwarlock

Legutóbbi hozzászólások