Koldusszegény és elmebeteg: Corrections House, Entrópia Architektúra - Dürer Kert, 2013.12.19.

A Corrections House kivételesen ígéretes supergroup: Mike IX Williams (Eyehategod) és Scott Kelly (Neurosis) egyaránt a punk felől érkeztek a metal zenébe, merítenek (különösen az előbbi) az amerikai Dél zenei kultúrájából, amihez kiválóan illik Bruce Lamont szaxofonja a metalt jazzel és világzenével ötvöző, avantgárdba hajló Yakuzából, valamint az a doom, black és pszichedélia, amit Sanford Parker csapatai (többek közt a Nachtmystum és a Minsk) képviselnek. Hazai inspirációjuk is van, ha csak minimális is: a Neurosist annak idején megihlette a VHK, bár a magyar punkbandára nagyban hatott a beat-irodalom. Noha csak a Ginsberg-féle Üvöltés hatása dokumentált, akkoriban elterjedt volt idehaza a Kerouac-féle Úton is, amelyben elragadóan hangulatos és inspiráló leírásokat olvashatunk a jazzről, ezzel vissza is jutottunk New Orleansba. A “Big Easy” szülötte, Mike IX Williams egyébként nyáron járt legutóbb a Dürer kertben az Eyehategod színeiben, akkor pedig igencsak uralta az estét a színpadon és azon kívül is.

Az eddigi munkáikat (‘Last City Zero’, Hoax the System, Grin With a Purpose) az énekért felelős, másodállásban költő Williams dominálja Zack de la Roscát megszégyenítően robbanékony és forradalmi hangjával, de Kelly gitártémáiban is van egy nagy adag sludge morózusság. Parker az ütőshangszereket billentyűkkel, effektekkel helyettesítve ehhez indusztriális tempót ad, Lamont és Kelly a Yakuza és a Neurosis összkulturális, folkos experimentális zenéjét hozzák, előbbi énekkel, valamint dögös, apokaliptikus szaxofon-futamokkal, utóbbi vokállal és gitárral. Mondanivalóban is Williams domináns, ő a leginkább “Dirt Poor and Mentally Ill”, övé a ‘Last City Zero’ albumon lévő és annak címét viselő, Ginsberget idézően szabad vers, az ő embergyűlölő társadalomkritikája árad a lirikából. Zenéjük papíron a részek összessége, de mint az a Dürerben is bebizonyosodott, a gyakorlatban inkább öngerjesztően hat, a supergroup-képlet olajozottan működik.

A Dürer kistermében a hazai underground egyik ígéretes zenekara, a hattagú Entrópia Architechtúra játszott elsőként. Mondanom sem kell, témába vág nehezen kategorizálható, kísérletező, leggyakrabban rituális rockként jellemzett zenéjük. Tekerős szirénával jelezték a kezdést, majd keleties, szakrális kántálással nyitottak, szöveget később sem hallottunk tőlük, legfeljebb artikulálatlan, torz, kozmikus halálhörgést. Fagott, szaxofon vitte a prímet, amihez dob mellett neoprimitív ütősszettként használt fémhulladék, valamint gitár és basszus, sőt sampler csatlakozott a háttérben, mindezt hipnotikus-pszichedelikus háttérvetítés előtt láttuk. A végére egyre magasabb hangerőre váltottak és belassultak, az egész fellépés egy hatalmas tétel volt, a maguk ovációját is csak a legvégén kapták meg. Őseredeti zene-élmény megteremtésére törekedtek, és ezt meg is csinálták, se többet, se kevesebbet.

A koncert alaposan megcsúszott, mivel a Corrections House busza dugóba került, köszönhetően a közelgő ünnepeknek – társadalomkritikus szövegeikkel és címkéket nem ismerő zenéjükkel alighanem feldühítették a kapitalizmus isteneit. Az Entrópia Architechtúrával ellentétben ők vetítés, sőt bármiféle fényshow nélkül játszottak, a forma helyett a tartalomra koncentráltak, díszletként egyedül saját szimbólumukat, márkajelüket használva, totalitarizmuson ironizálva. Williams most nem volt olyan oldott hangulatban, mint legutóbb Jimmy Bowerékkel, nem láttam se komolyabban alkoholizálni, sem szívni, hülyéskedni is csak keveset, olybá tűnik, pozitív hatással van rá a supergroup többi tagja. Továbbra is több esze van annál, hogy fák kivágásához járuljon hozzá egy-egy csomag papírzsepkendő megvásárlásával, újra elővette a színpadon egyébként ritkán látható orosz zsebkendőt.

A ‘Last City Zero’ nagylemezt (a Run Through the Night kivételével), zárásnak pedig a Hoax the System-et játszották, a korong esetében megkeverve a dalok sorrendjét. Az utolsóval, a Drapes Hung By Jesusszal nyitottak. Aki nem ismerte az albumot, megijedhetett: úgy tűnt, Williams nem találja a hangját, de valójában szándékos volt, hogy megmaradt a háttérben indusztriális noise-nak álcázott vokáljával, a későbbiekben viszont Gollamra emlékeztető megjelenését és zombiszerű mozgáskultúráját meghazudtolva, a lemezen nyújtott teljesítményét hiánytalanul visszaadva agitált a mikrofonba. Teleírt füzetet tartott kezében, gyakorta belelesett – nem egyszerűek a dalszövegek, de inkább prédikációk direkt paródiájának tűnt a gesztus.

A korongon alig hallani Lamont szaxofonját Kelly gitártépése és Sanford fölbe döngölő ipari gépzaja mögött, viszont itt örömömre komolyabb hangerőt és nagyobb teret kapott. A Party Leg And Three Fingers alkalmával beszállt az énekbe a torkaszakadtából ordító, foghíjas Kelly és a kimérten, méltóságteljesen headbangelő, vallásos áhítattal éneklő – olykor ütemes tapssal iramot diktáló – Lamont is, olykor egyszerre többen énekeltek mást-mást, néha Parker is hozzáadta a maga háttérhörgését. E lassabb sodrású dal után a darálós és rövid Bullets and Graves alkalmával még jobban felpörgött a csapat, a Dirt Poor and Mentally Ill viszont már újra Williams magánszáma volt, nem is beszélve a Last City Zero spoken word versfelolvasásáról. A Hallows of the Stream Lamont és Kelly dala, Williams gálánsan háttérbe is vonult (korábban rászólt az első sorokban részegen ölelkezőkre, hogy figyeljenek oda), majd a Serve Or Survive zárta a nagylemez-érát, aminek volt értelme, hisz e szám az album nyitó dalának, kvázi intrójának jó volt, de élő fellépést bajos lett volna ezzel kezdeni.

A Hoax the System nem nagy dobás önmagában, de a zenészek a zárásra tartogatták a legjavát, nem elégedtek meg az (élőben előadva különösen melósnak tetsző) dalaik korong-minőségben való visszaadásával. Parker átállt dobra, a szám végét pedig végtelenített dionüszoszi őrjöngésbe, üvöltés-versenybe fordították, a “Hoax the System” skandálásával és az elszabadított instrumentális zajjal alaposan lezúzva a hallószerveimet, és roppant kellemetlen, embert próbáló zenei élményt nyújtva – avantgárd értelemben, azaz örömömre. Amikor végeztek, Williams hosszasan szabadkozott, amiért egyelőre csak ennyi anyaguk van (pedig kimért tempójukban rendes egész estés show volt), végül megígérte, hogy jönnek még ők a mi utcánkba, de ha őt nem is, Kelly-t belátható időn belül láthatjuk majd újra a fővárosban.

Szerző: Csiger Ádám

Köszönet a NegativeArtnak!

A képek nem a pesti koncerten készültek. Fotók: PhilipBH.