Lemezkritika-külföld: End Of Green: Dead And Dreaming 2005
írta admin | 2005.11.02.
Megjelenés: 2005-08-22 Kiadó: Silverdust Records/Soul Food/Focusion Weblap: http://www.endofgreen.de/ Stílus: Modern Grunge / Gothic Rock Származás: NémetországMichelle Darkness - Ének, gitár Oliver Merkle - Gitár Michael Setzer - Gitár Rainer Hampel - Basszus gitár Matthias Siffermann - Dobok
01. No Coming Home 02. Dead End Hero 03. Speed My Drug 04. Cure My Pain 05. Weakness 06. Sad Song 07. So Many Voices 08. Sick One 09. She's Wild 10. Drink Myself To Sleep 11. All About Nothing
Ha emlékezetem nem csal, akkor az elmúlt évek egyik szigetes kiruccanásának alkalmával nyílt lehetőségem először megpillantani, s meghallgatni élőben ezt a bandát (Megjegyzem, azóta sem láttam őket ismét). A lemezeiket nem ismertem, de a nevük tetszett, és az sem zavart különösen, hogy németek, bár némi félsz azért megfogant bennem, hiszen nem minden esik jól, ami a külvilágból jön. De ez persze apróság. A lényeg, hogy amit ott és akkor láttam/hallottam, nagyon meggyőző volt. Bitang vastagon szóltak, három gitárral adták a műsort, és az énekes is igen tetszetősen teljesített, a fények pedig varázslatossá tették az estémet. Ez a találkozás alapozta meg, hogy most, új albumuk megjelenésének alkalmával úgy határoztam, írok róluk. A korábbi lemezekről nem nyilatkoznék, szándékosan nem ástam bele magam a letűnt évekbe, mivel mániám a frissesség, és nem szeretek csak úgy hasonlítgatni, mindenesetre ismereteim alapján kijelenthetem, hogy fejlődés csíphető nyakon, minden téren.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Remek a zene, amit alkotnak, van bennük egyéniség, próbálnak egyedit, de befogadhatót világra hozni, és őszintén mondom, jól csinálják. Zenéjükben épp úgy jelent van a 90-es évek eleji Grunge hatása, mint az utóbbi évek modern gót hangulata, vagy a legutóbbi rock csodák testes, jól megformált hangzása, s mindez nyakon öntve kellemes tempókkal, húzással, ötletekkel. Az egész album jól összeszokott szekérként húz, s ennek köszönhetően a lebegősebb, elszállós témáknál sem ül le a hangulat, karmesterünk élvezettel vezényel, s mi élvezettel hallgatjuk a produkciót. Jól megkomponált dallamok, ügyes váltások és kellően fogós énektémák alkotják a lemez tartalmát. És egy pillanat, Ének. Roppantmód tetszik Michelle Darkness mély, helyenként Type O negative hangulatot idéző, kellemes, mégis kellően karcos hangja. Jó torka van, meg kell hagyni. De lássuk mit is rejt a korong sokadszorra.
A nyitó, No coming home című dal mindenfajta felvezetés nélkül egyszerűen berobban, tudatja velünk, hogy itt valami most bizony elkezdődik. Kellemes középtempó, jól húz. Egyszerű, de jól megjegyezhető gitárok, ügyes refrén, amiben színesítésként felbukkan egy akusztikus dallam is. Mély dallamú versszakok, figyelemfelkeltő átkötés és jól kiemelkedő refrén. Mégsem ezt választottam volna kezdő tételnek.
És itt a második szerzemény, a Dead end Hero. Nagyszerű indítás, s már a kezdeteknél érezhető, hogy ez bizony egy slágergyanús tétel. Csodálatos versszak, jól megírt vokál témákkal színesítve, akusztikus gitárral. Nagyon jó a tempós refrén, az ének karcos, rekesztett, de nem túlzásba vitt, beégeti magát az elménkbe. Másodiknak is jó, de ha én rakom össze a dalsorrendet, minden bizonnyal ezzel nyitottam volna az albumot. Ez a dal nagyon jól jellemzi az egész lemezt, itt minden pillanatából kapunk egy keveset.
Speed my drug, ez a címe a harmadik dalnak. Nem rossz, de az első két dal után nem találom elég érdekesnek. Az eddig hallottakhoz csatlakozik némi szóló játék is. Ez jót tesz a dalnak, főleg, hogy ez a refrén záró akkordja, ügyes, de kevés ahhoz, hogy kiemelje a dalt. Túl egyhangú tétel, kár érte. Az album vége felé talán jól jött volna.
A Cure my Pain lassú, erőteljes riffel indít, kicsit húzza az ember agyát és gondolkodásra késztet, vajon mi lesz ebből. Egy szép gitárdallam egészíti ki, ami remekül meg lett írva. Tetszik, ahogy lassan fokoz a dal, és ahogy kimérten rákúszik az ének. Itt kiderül, hogy a jó énekhang nem minden. Sajnos az énekdallamok elég egysíkúra sikerültek eddig, és ez sokat ront az összképen, pedig a zenei alap kellően változatos is lehetne. Meglepő, de ez a dal nem gyorsul be, tartja a kezdeti lehúzós hangnemet. Itt nagyon érezhető a korai grunge nagyok hatása (Alice in chains, Soundgarden...). Aki szereti ezeket a bandákat, imádni fogják ezt a dalt. Az album egyik leghosszabb tétele, majd hat percesre hizlalták.
Az előző dal a gyengeség jele volt, így itt a Weakness című nóta, ami cáfolni próbál. Sodró nyitás, megdarabolt versszak, isteni mély énekdallammal. Lassan átfolyik ügyes, dalolászós refrénbe. Az ötlet jó, a megvalósítás szintén, de ez már a harmadik dal, ahol a refrén dobja majdnem ugyan az, és ez feltűnően idegesítő, pedig szépen felépített az egész. A refrén előtti előkészítés nagyon szép lett. Michelle nagyon jó dallamokat hoz.
Sad Song. Erre most mit mondjak. Három másodpercnyi zúzás, aztán hangulatváltás egy kellemes akusztikus témába. Tényleg szomorú. Az ének itt is nagyon jól megoldott, megalkotott. Aztán ismét felsikoltanak egy rövid időre a torzított gitárok, majd versszak, és ismét "őrjöngés", itt viszont egy nagyon hangulatos, kellemes gitár dallam panaszkodik nekünk. Nagyon jó éneklős refrénné növi ki magát. Túl egyszerűre vették a középrészt, nagyon rövidke is lett. Az én szememben ez nagy hiba, mert hálás volt a kezdeti téma.
So many Voices. A címnek megfelelően már az első fél percben igen sok hanggal találkozhatunk, de bizony semmi újdonság. Mindezt már hallottuk e lemez eddigi dalaiban. Ez önismétlés a javából, se hangszer, sem ének nem mutat újat. Jól haladunk az egysíkúság felé, akárcsak egy régi Grunge lemez.
Következik a Sick One. Nos, amikor ezt a dalt először meghallottam, úgy gondoltam, ha az egész album ennyi ötletet rejt, akkor bizony nagy sikereknek néznek elébe a fiúk. Kellemes dallamok, vonós hangszínek, egyszerű, de jól húzó dobtémák, remek énekdallamok, fantasztikus refrén. A jó felépítés, és a változatos hangszínek miatt azonnal kiugrik az eddigi hasonszőrű hangulatból. Jól esik hallgatni, nagyon jónak tartom az ének ismétlős megoldását. Remek dal, az album legjobbja szerintem.
She's wild. Ez valóban igaz a mai nőkre, de ez a zene sajnos nem túl vad, kevés benne a karc, a férfiasság. Nézzük. Nagyon oké az indítás, ötletes, szellős versszakkal kísérve, amit egy kellően disszonáns refrén követ. Értem ezt úgy, hogy karcos, mondjuk majdnem üvöltött refrén dallam (Az eddigiek ismeretében remek), ami torzított gitárok helyett akkordok fölött szárnyal. Ez nagyon jó, kicsit talán Alice in Chains. Sebaj, ez egy erős tétel, és tényleg szomorú.
Drink myself to sleep. Kezdetnek itt is találkozunk vonós hangszínnel, akusztikus dallammal, ami aztán bekeményedik. Őszintén, miért írnak ennyi egyforma dalt? Olyan jól indult, és valóban olyan jó ötletek vannak mindenfelé. Az ének nagyon sokat ront az összképen. A legtöbbször -s így itt is-, mintha ugyanazt énekelné. A sötétség azért ennél jóval tartalmasabb...
Az utolsó tétel az All about Nothing kellemes, egyszerű dobtémával indít. Finom Tam játék. A versszakban ismét Type O negative hasonlóság, aztán egy jól kitalált hangszínváltás. Nem lenne ez rossz dal, de hosszú (6:40), és puhány. Ide kellett volna a nyitó, No Coming home, és akkor nem fáradok le annyira, hogy egy darabig ne akarjam ismét elővenni ezt a korongot. Istentelen zárás! Gyakori az ilyen mostanság...
Ennyit erről: Első hallgatásra egy nagyon kellemes, jól hallgatható műnek tűnt, ami számos érdekes ötletet rejt magában, s így egy zenésznek is rejt kellő mennyiségű finomságot. Ez rendben is van, és azt leszögezem, hogy a zenei alap tényleg rendben van, függetlenül attól, hogy metálos füleknek való riffelés nem lelhető fel a dalokban, jobbára kvinttologatás az egész, mármint, ahol torzított a gitár. Na, a zene az megállja a helyét, de egyhangúsága miatt elvész. A limitált kiadáson szerepel egy bónusz nóta is, ami jobban kellett volna az albumra, és nem egy dalt lecserélhettek volna erre, melynek címe: Farewell. Hosszú, de kellemes. Csak egy dolgot nem értek. Ha már egyszer összeraknak egy igényes, többnyire változatos zenei alapot, akkor miért kell elrontani az egyforma tempókkal és az önmásolat dallamokkal? Miért? Michelle-en érezni, hogy sokkal több van benne, mint amit mutat, és mégsem használja ki. Elég baj! A dobos meg szedje össze magát, és ne játssza el ugyanazt a témát négyszer-ötször egy albumon.
Befejezem: Jó album ez, sok rétegnek szól. Meghallgathatja grunge, gót vagy dark zenei szférát kedvelő egyén is, egyiket sem fogja bántani, hiszen a vegyület már jól megfejtett képlettel rendelkezik. Háttérzenének több mint előnyös. De, hogy valaki ezt túl sokat hallgassa az majdhogynem kizárt. Monotonitása bánattal tölt el. Őszintén megmondom elvették a kedvemet mind múltjuk, mind pedig jövőjük megismerésétől. Gratulálok! There are no flowers on your grave...
Mazi Pontszám: 5/10
Legutóbbi hozzászólások