2013 is a kecske éve: Year of the Goat, Svoid - Kék Yuk, 2013.11.21.

Ha a hazai metal koncertek fősodorját szurkálja is a kritika, hogy félévente ugyanazok a rockerformák zajonganak a pesti klubokban, az underground azért többé-kevésbé naprakész, és vadászik az éppen izgalmas, aktuális bandákra. Hogy messzebbre ne is menjek, a progresszív és az avantgárd metal arculatát sötét, groteszk vonásokkal továbbrajzoló Leprous is nemrég járt itt végre főzenekarként. Ha az okkult/retro vonalat nézzük, már kevésbé napfényes a kép: a Nuclear Blast által felkarolt színtér-vezető bandák Orchidtól Graveyardig maximum Bécsig mennek el. A kisebb bandák terén viszont nem olyan nagy a lemaradásunk, legutóbb például játszott nálunk a lelassított Sabbath-riffekre boszorkányszeánsz-dallamokat málházó Jex Thoth is. A helyzeten most az egylemezes, de máris az okkult rock újhullám egyik legjobb bandájaként emlegetett Year of the Goat javított. Jöttek, láttak, pörköltet ettek és lelket raboltak...

Aki fél nyolc fele letévedt a Kék Yukba, azt kongó üresség fogadta, s a magyar Svoid kezdésére is talán csak huszan gyűltek össze. Nem is annyira a zenekar tisztes, de különösebb izgalmakat nélkülöző, dallamos gitárszólókkal és erős riffekkel megszórt black metalját hibáztathatjuk ezért: egyszerűen az okkult beszivárgása a rockzenébe teljesen másfajta dalokat eredményezett a ’90-es és a 2000-es években. Az északi black metal „sátánizmusa” és a mai okkult újhullám Lucifer-imádata zeneileg nem fér össze: az egyik a kiábrándultságot, az agressziót és a dühöt foglalja fjordhideg hangjegyfüzérbe, a másik pedig a felvilágosulást elhozó Lucifer iránt táplált áhitatot, tiszteletet csapja le az okkult rock 70-es évekbeli gyökereiig visszaásó dalokban. Nem istengyűlölet, hanem sátántisztelet ez, ahol korszakról korszakra és zenekarról zenekarra változhat, hogy a „mitológiai” figura mely vonásait, tulajdonságait helyezik előtérbe.

A zene viszont hasonló, legalábbis a The Devil’s Blood, Jex Thoth, Year of the Goat, Jess and the Ancient Ones, Purson, Sabbath Assembly és számos társuk alkotta brancsban. A rockzene aranykorát idéző, mosdatlan riffek és a finoman szedett gitárharmóniák mellett a lebegős, pszichedelikus atmoszféra és a fülbe ülős, fátyolos énektémák kötik össze ezeket a bandákat – már ha persze az okkult iránti érdeklődést kiindulópontnak vesszük. A Year of the Goatnak a The Devil’s Blood feloszlása utáni űrt kéne betöltenie: dallamfogékonyságuk és a három gitáros nyújtotta lehetőségek kiaknázása alapból rokonítja a két zenekart, ám a YOTG a zene artisztikus mélységeinek felszínre ásásában még nem tart ott, ahol a Lemouchi-testvérek. Talán senki nem fogja ezt olyan vérkomolyan venni, mint anno Selimék...

Az egyetlen dolog, ami hiányzik a koncertből, az a vizuális körítés. Lehet, hogy élből elhasználtnak tűnik a TDB arcvérfestése, a háttérvásznat kiszorító bíborvörös leplek, vagy a dob elé pakolt kis „szentély”, ahova Farida félrevonult az instrumentális szekcióknál, hogy elkalandozzon elméjének bugyraiban, a Year of the Goat színpadképének pőresége – konkrétan semmit nem hoztak magukkal – kicsit kiábrándítóan hatott, főleg mert egyéb koncertjeiken legalább a debütlemez grafikáiból ismerős óriási gyertyatartók felkerültek a pódiumra. Mert igenis felpöcköli a hangulatot fél méterrel a föld fölé, ha sejtelmes képeket és vizuális impressziókat toldanak hozzá a zenéhez – pláne, ha olyan szuggesztív karakterrel teszik azt, mint Selimék. Vagy mint Thomas Sabbathiék: kiállásuk, megjelenésük már önmagában is tiszteletet parancsoló, a frontvonalat a három gitáros alkotja, Per Broddesson épp csak nem fejeli le az alacsony plafonú Kék Yuk boltozatát, Sabbathi pedig széltében terpeszkedik el a papírvékony mikrofonállvány mögött. Csak az arcára joviális vigyort húzó, majd a ráadásban az „excellent pörköltet” dícsérő Mikael Popovic lóg ki az egyletből, szintén kétméteres termetével, tartózkodó öltönyével és kopasz búrájával.

Ám Popovic földsöprő sörény híján is szerves részét képezi a YOTG csapatának: Mellotronjával ízlésesen díszíti az időutaztatós zenét, néha csörgődobra is átnyergel, és végig biztosan csengő, magasan fekvő hangon vokálozza végig a bulit. El is fér itt a vokál, talán be is kapcsolódhatna még egy-két társuk, hogy megvastagítsa az énektémákat. Nem mintha Sabbathi orgánuma elhalna a Kék Yuk termében, de fazont és kraftot ad a masszívabb vokál ennek a zenének. A frontember Luciferhez esdeklő, nem épp paposan dörgedelmes melódiái élőben jóval ércesebben, maszatosabban csengenek, ráadásul hátrébb fészkelik magukat a hangképben. A gitárosok így nem csak loholnak a messze elől repdeső énekdallamok után: hogy mást ne mondjak, az okkult klipbe foglalt és mainstream-barát Spirits of Fire is tűzről pattant, karakánabb arculatot kap.

Élénken lüktető, dinamikus koncertet ad a Year of the Goat, amelyből szépen kivillan, hogy milyen sokféle forrásból is fakasztják zenéjüket: az A Circle of Serpents nyeglén csapott dobtémáira húzott gót dallamokat simán lekövetik a jam-rockot nem csak hírből ismerő, néhol fuzzosra koszolt riffekkel kivert Vermillion Cloudsszal. De a Voice of a Dragon pszichedelikus rock felé húzó, lágy tónusa és a For The King okkult slágerrockja is békésen megfér egymás mellett. A koncert nívóját csak a dalok közti üresjáratok csökkentik, Thomas szégyenlős konferálásai, vagy épp hallgatagsága nyes vissza a hangulatból. Vagy koncepcióvá kéne fejleszteni a közönséggel való kommunikáció minimálisra szorítását, vagy pedig frappánsabb szövegekkel és nagyobb lelkesedéssel illene előrukkolni.

Ezt leszámítva viszont az őszi koncertszezon egyik legenergikusabb előadása a Year of the Goaté: az a fajta, ami után napokra feltöltődik, és visszaidézhető emlékekkel, újra meg újra lepörgethető dalokkal gazdagodik az ember. Pedig ez a svéd csapat nem (sem?) csinált mást, csak piszok mód eltalált, dallamoktól rogyadozó szerzeményekbe söpörte össze legfontosabb hatásait. A svédek pedig szinte minden dalukat eljátszották a kívánt hatás elérése kedvéért, talán csak a Dark Lord átiratot nem vették elő a ’Lucem Ferre’ EP-ről. Az ’Angels’ Necropolis’ két nagylélegzetvételű dalával keretezték a koncertet, ráhangolódásként a sejtelmes, cseppet baljós címadó, zárás felé pedig a misztikával bélelt, a Wishbone Ash legszebb gitárharmóniáit megidéző témákból összerakosgatott Thin Lines of Broken Hope hágta a csúcspontra a hangulatot. Mivel utána is előkaptak minden közönségkedvencet Spirits of Fire-től For the Kingen át az agybakúszó This Will Be Mine-ig, ezért a YOTG honi rajongói (lehettünk talán 50-en) biztosan nem csalódtak a bandában. A Masterplan-esttel szemben ráadásul most a hangzással sem lehetett kötözködni, a három gitár és a Mellotron is erőteljesen, arányosan szólalt meg. Tisztában vagyunk vele, hogy üzleti szempontból öngyilkos vállalkozások ezek a koncertek (a Yuk-tulajdonos Tóth Balázs is ott volt az első sorokban, nyilván rajongásból hozta el a YOTG-ot is), mégis, a pár album és mainstream siker után gyakran önismétlésbe fulladó bandák helyett ezek az éppen feltörekvő, izgalmas zenekarok festenek üde színfoltot az egyébként igen erős hazai koncertpalettára. Úgyhogy, Year of the Goat lemezt és koncertet jövőre is – hogy 2014 is a kecske éve legyen...

Setlist:

Angels' Necropolis / Spirits of Fire / A Circle of Serpents / Vermillion Clouds / For the King / Of Darkness / I'll Die For You / Thin Lines of Broken Hopes / Voice of a Dragon /// This Will Be Mine

Szerző: Tomka

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Planetnoirnak!