Rhapsody Of Fire: Dark Wings Of Steel

írta Mike | 2013.11.19.

Megjelenés: 2013

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.rhapsodyoffire.com

Stílus: Szimfonikus power metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

„A lovag megérkezve a helyszínre leöli a sárkány védelmére kirendelt ork csapatokat, meggyalázza a tetemeiket, majd karóba húzza a sárkány fővarázslóját. A sárkánnyal vívott csatában már alulmaradni látszik, mikor megnyílik az ég és isteni segítséggel leöli a sárkányt. A királynő kit érdekel? (Egyébként magáévá teszi…)”

Ezt ugyan nem én találtam ki, de jópofa. No, igen, a „fantasy metal”, mint olyan, tulajdonképpen egy nem létező vadhajtás, a Rhapsody of Fire azonban bőven rászolgált a lovagmetálos skatulyára, s valljuk be, annak pejoratív színezetére is: a saját maga sablonjaiba idejekorán beleragadt sárkányos tematikáról van ám szó. (Jó, nem tagadom, annak idején én is szájtáti ámulattal merültem bele a Manowar-féle hősi folklórba, ahol a dörgő orgánumú nagypapa ecseteli unokájának a négy harcos futrinka utcai epikus kalandjait, és bizony a mai napig jólesik néha léggitárt ragadva, nagyterpeszben harsogni, hogy „They were the Metal Kings!” – leginkább a nagyszobai tükör előtt. De az acél hatszázhatvanhatodik diadala már nekem is sok…)

Mit szépítsem: a Rhapsody „of Fire” nélküli variánsa lerakott az asztalra jó néhány megkerülhetetlen klasszikust, véleményem szerint a banda életműve tulajdonképpen az ősrobbanás erejével debütáló, ’97-es ’Legendary Tales’-től a 2004-ben megjelent ’Symphony…’ második részéig majdhogynem makulátlan, és azt követően sem voltak kínos hasraesések, legfeljebb én lelkesedem kevésbé a giccsel gyakrabban kacérkodó, felhígult zenei vonallal, amit például a ’Triumph And Agony’ vagy a ’From Chaos To Eternity’ egyes témái képviselnek. Két éve pedig bekövetkezett a válás olasz módra… Igyekeztem jó Balogh Béla-tanítványként elsajátítani a tudatalatti tízparancsolatot, és pozitívumként megélni a kettészakadást: ezentúl lesz két fasza szimfonikus galeri, jaj de jó nekünk! Sajnos azonban a helyzet az, hogy mint rajongó, két szék között a földre huppanva találtam magam. Luca széke az egyik, hiszen Turilli mester Rhapsody-jának sebbel-lobbal összerántott (szóló)lemeze, a tavalyi ’Ascending To Infinity’ igencsak felemásra sikeredett: közel ugyanakkora arányban kaptunk izgalmas szerzeményeket és semmitmondókat egyaránt. (Pl. a Luna vendéglátós pomádé-parádéja épp olyan, mint amikor a kiöregedett amorózó letéved a dédestapolcsányi Kiskakasba, és félrészegen elpötyög valami lejárt szavatosságú nótát egy ’84-es Casio CZ101-es szintin.)

No, és bizony az eredeti brigád – akik a meglehetősen mesterkélt „Of Fire” nevet viszik tovább – friss portékája is ölég izmos csalódás: ott tartok, hogy a Rhapsody-diszkográfia leggyengébb láncszeme az „Acél setét szárnyai”. (Azért azt elképzelem, amikor összeült a kreatív stáb, és azon filóztak, vajh mi is légyen a mű címe, de persze ne legyen benne a „power” meg a „victory”, mert ezek voltak már, viszont rohadtul zengzetesnek kell lennie eme nagy kámbekkre, a legjobb volna a „The Lord Of Steel”, te hülye, azt most lőtte el a menovór…) Szóval nem acél ez, inkább fröccsöntött gyerektőr. És nem is arról van nagyba’ szó, hogy rossz az album, születnek tucatjával érdektelenebb klisécsomagok a power metal nagyüzemében, ez alkalommal azonban a jó magasra tolt lécet csúnyán leverték… Először a borzasztóan hervatag hangzás lohasztja le a kedélyállapotomat, komolyan mondom, a „Legendás mesék” tisztábban és tökösebben szólt 16 évvel ezelőtt, mint ez most. A fő probléma ellenben mégiscsak az, hogy a szilaj és szenvedélyes csatadalokat felváltották a lassan cammogó, terjengős és eseménytelen szerzemények; nem attól lesz ugyanis epikus az epic metal, hogy 7-8 perc fölé kúsznak a számok, hanem a jellegük teszi azzá: itt viszont öreguras tempóban poroszkálunk kivénhedt öszvéreken, ahelyett, hogy unikornisok hátán vágtatnánk. Mer’ himnusz, na, az biza nemigen van itten, kérem szépen!

Vegyük például a két zseniális ’Symphony Of Enchanted Lands’ korongot: a komplexebb, progresszív megközelítés ellenére csak úgy roskadoznak az emlékezetes daraboktól, a filmzeneszerű elemek pedig kiegészítik, dúsítják az összhatást, és nem tompítják a dalok fémes élét. A ’Dark Wings…’-en azonban elenyészőbb a karakteres, markáns elemek száma, a jóval kevésbé bombasztikus kórusrefrének sem tudnak úgy kiemelkedni, mint korábban, és a neoklasszikus gitárszólókat is magával vitte Luca Turilli a másikba. Sajnos Fabio Lione sem remekel ebben a szürkébb környezetben, ezúttal lényegesen szerényebb és nehezebben memorizálható énekdallamokkal operál; nem egyszer bizony azon kaptam magam a lemez hallgatása közben, hogy rettenetesen unatkozom. A komfortzónából tehát egy ízben sem lépett ki a banda, az „innováció” szó nem szerepelt a bevásárlólistán… Egyébként a totálisan elkoptatott nyitányt leszámítva még egészen ígéretesen indul az anyag a hagyományosnak mondható, harapós Rising From Tragic Flames-szel, ám már a folytatásban (Angel Of Light) felbukkannak az album gyermekbetegségei, jelesül a lomha és vontatott témák, egyedül a ragyogó, ünnepélyes refrénkórus menti meg a haza böcsületét. Azt viszont díjazom, hogy legalább a riffek terén igyekeztek megújhodni, helyenként magukhoz képest atipikus ritmustémákat is kapunk a jól bejáratott galoppozás mellett (mint például a mogorva Tears Of Pain-ben vagy az amúgy rendkívül nehézkes My Sacrifice-ban). Míg például a 2002-es ’Power Of The Dragonflame’-et rogyásig pakolták gyors dalokkal, addig itt csupán a Helloween-ízű refrénnel megáldott Silver Lake Of Tears az egyetlen vérbeli speed metalos szerzemény, de ez legalább nagyszerű darab!

Ezúttal nincsen Szabó család-terjedelmű hősköltemény, talán nem is baj, valószínűleg annak aztán annyi izgalmi faktora lenne, mintha a jó öreg Christopher Lee felolvasná a trieszti vízállásjelentést, hisz még az anyag leghosszabbja, az alig 8 perces My Sacrifice sem képes ébren tartani a figyelmet. A staccato-s riffelésű, lemezzáró Sad Mystic Moon-t azért hadd dicsérjem meg, hogy még véletlenül se érjen a trollkodás vádja: maga a dal elég középszerű, ámde óriási, therionos refrénje csak előhozta belőlem a modernkori sárkányölő Szent Györgyöt, hogy aztán önkívületben kardozzam le a macskámat partvisnyéllel.

Pontszám: 6