Nostradameus: Pathway
írta Tomka | 2007.02.02.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Bizonyára mindenkivel előfordult, hogy egy általa maximálisan preferált banda, akitől alapvetően szinte mindent lenyelt volna, bárhogy is tálalja, akár még egy esetleges stílusváltást is, az egyszer csak olyan produkcióval rukkol elő, aminek többedszeri alapos meghallgatása után sem következik be az a bizonyos várva várt katarzis, vagy legalábbis felettébb pozitív emocionális hatás, aminek jönnie kellett volna. Utána következnek a mentegetőzések, hogy bizonyára a befogadó félben van a hiba, az elvetélt "adjunk neki még egy esélyt" kísérletek. Sajnálatos módon, de a power metál másodvonalbeli kiskirályainál ez a szituáció állt elő, amit még a túl gyakori albumkiadásra se lehet fogni, hiszen előző lemezük, a Hellbound 2004-ben látott napvilágot. A Pathway sajátos relációban áll ezzel a koronggal, ugyanis a 2003/2004-ben felvett új stílus - a thrash-el kevert power metál, amelyben természetesen megtalálhatók a fülbemászó refrének, és fogódzkodónak a ragadósabb heavy témák - maradt, viszont egy valami hiányzik a Pathway-ről: az igazán jó dalok számbeli fölénye. Amit feltétlen pozitívumként lehet említeni az albummal kapcsolatban, az Freddy Person énekes hangja és teljesítménye, ami dalszerzői képességükkel ellentétben szerencsére nem kopott meg az idő folyamán. Több helyen az ő igyekezete és fülbemászó vokáltémái mentik meg a süllyedő hajót. Person az a fajta énekes, aki nem rendelkezik különleges kvalitásokkal, nem repeszti meg sikolyaival a polcon álló söröskorsókat, és a spanyolviaszt sem ő találta fel, viszont a hangja által definiált dallamvilágban magabiztosan mozog, saját korlátait szem előtt tartva kiváló produkcióra képes, amit relatív egyedi hangszíne még jobban feldob, mivel képes egy sötétebb, sajátos színt adni a zenének. Ennek ellenére nem kap különálló dimenziót a Nostradameus zenéjén belül, nincs annyira előtérbe tolva, mint ahogy egyes heavy bandáknál megszokhattuk, szinte beleolvad az instrumentális partícióba. Többször felbukkan a durvább, hörgős ének, általában csak kórusrészeknél, de sajnos nem színesíti a zenét, inkább öncélú megoldásként jelentkezik. Lennart Specht és Jake Fredén gitárosok munkája kissé ambivalensre sikeredett ezúttal, hiszen az általuk szállított riffek mind-mind képviselnek egy standard minőséget, ám nem hallhatunk kiemelkedő produkciót, és néhol a repetitív jellegből adódóan nem élvezetes végig a játékuk, amit viszont a kiváló, és ízes, igazi klasszikus gitárszólókkal jól egyensúlyoznak. A thrash metálos attitűd mellett megjelenik a göteborgi iskola hatása is zenéjükben, főleg a riffelés és a gitársound területén, több szám azt a benyomást kelti, mintha a gitárjáték egy lelassított göteborgi metál számból lett volna kopírozva, ami nem feltétlen baj, viszont a zene sokszínűségét némileg csökkenti. Mostanában divatos módon a progresszivitást is próbálták adagolni zenéjükbe, ami az összetettebb számstruktúrák terén érhető tetten, illetve a néhol öncélú instrumentális részeknél. Ez nem is lenne probléma, viszont nem állnak össze a számok egésszé, nem működik a recept, a szakács kiöregedett... A lemez mélypontja a Not Only Women Bleed (te jó ég, hogy lehet ilyen címet kitalálni?) titulussal rendelkező lassúszám, amely totális érdektelenségbe fullad. Hol vannak már a Without Your Love hallójáratokban hetekig keringő melódiái? Érdekesség a Death By My Side klasszikus heavy metálos beütése, de körülbelül egy percet ebből is le lehetett volna hagyni. A feltétlen csúcspontok közé mindössze 3 szám tartozik, a nyitó, a szöveget a zenében kiválóan reprezentáló Wall of Anger, a mézédes refrénnel ellátott Until The End, illetve a koncertnótaként később majd valószínűleg fantasztikusan funkcionáló The Untouchables, a durvább verze részekkel, és az elsőre ható refrénnel, ami biztos, hogy pár hetet vakációzni fog minden hallgató fülében, ráadásul a végére akkora mázsás instrumentális részt pakoltak, hogy itt bizony meg kell emelni virtuális kalapom. Nem lehet rásütni a maradék számokra a rossz bélyegzőt, viszont hiányzik belőlük az a szükséges plusz, amitől igazán jókká válhatnának, a szürkeség mocsarában ragadtak fél lábbal. A borító a némafilmek esztétikáját eleveníti fel zöld színeivel, amivel még anno az éjszakát reprezentálták a hetedik művészetben, valószínűleg itt is ezt a funkciót látja el, a kastély pedig akár Murnau Nosferatujának a lakhelye is lehetne.
Legutóbbi hozzászólások