Nostradameus: Pathway

írta Tomka | 2007.02.02.

Megjelenés: 2007

 

 

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.nostradameus.com

Stílus: power metál

Származás: Svédország

 

Zenészek
Freddy Persson - Vocals (Wiz) Lennart Specht - Guitars (Pathos (Swe)) Jake Fredén - Guitars (Wiz) Thomas Antonsson - Bass (Fejd, Pathos (Swe)) Esko Salow - Drums (Fejd, Pathos (Swe))
Dalcímek
1. Welcome to Living 01:27 2. Wall of Anger 04:02 3. Until the End 03:53 4. Demon Voices 04:15 5. MDCC A.D. Pt. 1 01:36 6. MDCC A.D. Pt. 2 05:39 7. P.I.R. 04:43 8. No Trace of Madness 03:50 9. Not Only Women Bleed 04:00 10. Death By My Side 04:49 11. The Untouchables 05:49 Total playing time 44:03
Értékelés

Bizonyára mindenkivel előfordult, hogy egy általa maximálisan preferált banda, akitől alapvetően szinte mindent lenyelt volna, bárhogy is tálalja, akár még egy esetleges stí­lusváltást is, az egyszer csak olyan produkcióval rukkol elő, aminek többedszeri alapos meghallgatása után sem következik be az a bizonyos várva várt katarzis, vagy legalábbis felettébb pozití­v emocionális hatás, aminek jönnie kellett volna. Utána következnek a mentegetőzések, hogy bizonyára a befogadó félben van a hiba, az elvetélt "adjunk neki még egy esélyt" kí­sérletek. Sajnálatos módon, de a power metál másodvonalbeli kiskirályainál ez a szituáció állt elő, amit még a túl gyakori albumkiadásra se lehet fogni, hiszen előző lemezük, a Hellbound 2004-ben látott napvilágot. A Pathway sajátos relációban áll ezzel a koronggal, ugyanis a 2003/2004-ben felvett új stí­lus - a thrash-el kevert power metál, amelyben természetesen megtalálhatók a fülbemászó refrének, és fogódzkodónak a ragadósabb heavy témák - maradt, viszont egy valami hiányzik a Pathway-ről: az igazán jó dalok számbeli fölénye. Amit feltétlen pozití­vumként lehet emlí­teni az albummal kapcsolatban, az Freddy Person énekes hangja és teljesí­tménye, ami dalszerzői képességükkel ellentétben szerencsére nem kopott meg az idő folyamán. Több helyen az ő igyekezete és fülbemászó vokáltémái mentik meg a süllyedő hajót. Person az a fajta énekes, aki nem rendelkezik különleges kvalitásokkal, nem repeszti meg sikolyaival a polcon álló söröskorsókat, és a spanyolviaszt sem ő találta fel, viszont a hangja által definiált dallamvilágban magabiztosan mozog, saját korlátait szem előtt tartva kiváló produkcióra képes, amit relatí­v egyedi hangszí­ne még jobban feldob, mivel képes egy sötétebb, sajátos szí­nt adni a zenének. Ennek ellenére nem kap különálló dimenziót a Nostradameus zenéjén belül, nincs annyira előtérbe tolva, mint ahogy egyes heavy bandáknál megszokhattuk, szinte beleolvad az instrumentális partí­cióba. Többször felbukkan a durvább, hörgős ének, általában csak kórusrészeknél, de sajnos nem szí­nesí­ti a zenét, inkább öncélú megoldásként jelentkezik. Lennart Specht és Jake Fredén gitárosok munkája kissé ambivalensre sikeredett ezúttal, hiszen az általuk szállí­tott riffek mind-mind képviselnek egy standard minőséget, ám nem hallhatunk kiemelkedő produkciót, és néhol a repetití­v jellegből adódóan nem élvezetes végig a játékuk, amit viszont a kiváló, és í­zes, igazi klasszikus gitárszólókkal jól egyensúlyoznak. A thrash metálos attitűd mellett megjelenik a göteborgi iskola hatása is zenéjükben, főleg a riffelés és a gitársound területén, több szám azt a benyomást kelti, mintha a gitárjáték egy lelassí­tott göteborgi metál számból lett volna kopí­rozva, ami nem feltétlen baj, viszont a zene sokszí­nűségét némileg csökkenti. Mostanában divatos módon a progresszivitást is próbálták adagolni zenéjükbe, ami az összetettebb számstruktúrák terén érhető tetten, illetve a néhol öncélú instrumentális részeknél. Ez nem is lenne probléma, viszont nem állnak össze a számok egésszé, nem működik a recept, a szakács kiöregedett... A lemez mélypontja a Not Only Women Bleed (te jó ég, hogy lehet ilyen cí­met kitalálni?) titulussal rendelkező lassúszám, amely totális érdektelenségbe fullad. Hol vannak már a Without Your Love hallójáratokban hetekig keringő melódiái? Érdekesség a Death By My Side klasszikus heavy metálos beütése, de körülbelül egy percet ebből is le lehetett volna hagyni. A feltétlen csúcspontok közé mindössze 3 szám tartozik, a nyitó, a szöveget a zenében kiválóan reprezentáló Wall of Anger, a mézédes refrénnel ellátott Until The End, illetve a koncertnótaként később majd valószí­nűleg fantasztikusan funkcionáló The Untouchables, a durvább verze részekkel, és az elsőre ható refrénnel, ami biztos, hogy pár hetet vakációzni fog minden hallgató fülében, ráadásul a végére akkora mázsás instrumentális részt pakoltak, hogy itt bizony meg kell emelni virtuális kalapom. Nem lehet rásütni a maradék számokra a rossz bélyegzőt, viszont hiányzik belőlük az a szükséges plusz, amitől igazán jókká válhatnának, a szürkeség mocsarában ragadtak fél lábbal. A borí­tó a némafilmek esztétikáját elevení­ti fel zöld szí­neivel, amivel még anno az éjszakát reprezentálták a hetedik művészetben, valószí­nűleg itt is ezt a funkciót látja el, a kastély pedig akár Murnau Nosferatujának a lakhelye is lehetne.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások