Metal Church: Generation Nothing

írta baumann | 2013.10.30.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Rat Pak Records

Weblap: http://metalchurchmusic.com

Stílus: Power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Általában, vagyis rövid rockújságíró életemben eddig mindig, albumot csak úgy kritizáltam meg, hogy amíg a kritika el nem készült, loop-on hallgattam az adott lemezt. Amikor saját örömömre hallgatok zenét, máshogy közelítem meg a témát. De az írásban sokat segített az intenzív „kúra”: jobban megérteni pl. az albumszerkezetet, felfedezni elsőre nem érzett mélységeket, vagy még időben megunni az instant odaverő slágeres limonádét. Volt, hogy meggyorsította az írásfolyamatot, égnek álló idegekkel határozottan gyorsabban gépelek.

A 'Generation Nothing'-gal viszont bajban voltam. Első hallgatásra eléggé tetszett, aztán szép lassan szétváltak a fejemben a jó számok és a kicsit gyengébb darabok. Leülepedett, hogy mit gondolok a vokálokról, gitárokról. De hiába vártam, hiába hallgattam, nem jött a perspektíva, nem láttam a lemezt becsusszanni az életműben kivívott helyére. Persze sejtettem, hogy ez azért lehet, mert az utolsó pár Metal Church albumot már meg sem hallgattam, de erre most sem vitt rá a lélek. Nekem a Metal Church 1994-ben meghalt, és mikor a második hullámon felbuzdulva Vanderhoof újra kiásta a tetemet, inkább nem akartam a fejemben élő képet az új, halványabb verzióra (ami minden volt, csak Mestermunka nem) cserélni. (Még szerencse, hogy időrendben kezdtem hallgatni az albumokat...) Inkább gyorsan elfelejtettem, hogy valaha hallottam, és visszamélyedtem a múltba. Illúziód ugye csak egy van...

Szóval most is elkezdtem a debütalbumtól, és végigmentem a klasszikusokon: hallgattam a 'The Dark'-ot, aztán, hogy ne csak Wayne hangjához hasonlítsam szegény Ronnie Munroe-ét, amely kontrasztból kevesek jönnének ki jól, a Mike Howe-érából a 'Blessing in Disguise'-t és a 'Human Factort'-t is megpörgettem. Sajnos ez a kis túra a múltba megerősített a sejtésemben: hogy tudniillik a 'Generation Nothing' lehet, hogy önmagában megállna a nem rossz lemezek sorában, és lehet, hogy a 21. századi Metal Church albumokat is veri, de sajnos a Metal Templomban mégsem ez lesz az új oltárkép. Én leginkább csak Húsvét előtt látom, a stáció utolsó képeként, év közben meg valami kis kápolnácskában, eldugva. Persze lehet, hogy hiba volt a Metal Church-öt egy sok mellékhajós, gigászi méretű gótikus épületként vizualizálnom: ha az Iron Maiden a Szent István Bazilika, a Megadeth meg mondjuk a Mátyás Templom, akkor a Metal Church lehet, csak a nagyvázsonyi Pálos Kolostor lesz. Valaha a másik kettőhöz hasonlóan nagy és szép, de a restaurációk elmaradtak – ma csak egy rom, amit kegyeletből látogatnak, nem misét hallgatni benne.

Most, hogy kezdésnek jól elvágtam a 'Generation Nothing' lábát, szeretném leszögezni, hogy nem rossz albumról van szó, közel sem. Van persze néhány gyengébb szám rajta, például a Media Horse-tól kiver a víz, aztán ott a címadó, vagy a Bulletproof, egyik gyengébb, mint a másik. De aztán épp, mire feladnád és kivennéd a lejátszóból, jön a Noises in the Wall, amiben megcsillan a régi Metal Church, a Jump the Gun, ami ugyan mind dallamra, énekkórusokra, mind szövegileg a Sinner Under the Gun-jának erős áthallása thrashesebb formában, de ettől, ha lehet, csak jobb. A Scream nem véletlenül lett az első szám, amit nyilvánosságra hoztak: itt is csillog a tó fenekén a ’80-as évek kincse, and the hits just keep on coming a Hits Keep Coming formájában. Készen álltok a kaja-allegóriára? Ez az album a menzás zöldborsó főzelék, amiből kiettük a fasírtot, mielőtt otthagytuk.

Kulturálatlansággal sosem vádolta senki a Metal Church-öt, és a játékuk technikailag, már amennyire laikus fül hallja, itt is teljesen rendben van. A vokál már nem ennyire egyértelmű téma: vannak, akik szerint Monroe középső neve „Dögunalom”, és azt én sem merem mondani, hogy rettentően variálja a hangszíneket, énekstílusokat, pedig a zene simán hagyna erre teret, a maga folyamatos, heavy és thrash között való ingázásával. Pedig lehetne ő nagyon jó is, mert a hangja erős és tiszta, és szépen reszel a thrash riffek mellé. Csak hát sajnos ahelyett, hogy jó motorként tolná a tutajt, maga is csak lebeg a vízszínen, igaz nem húzza le a hajót, de lökni sem löki. És itt nem a nagyívű dallamokat hiányolom, végül is power/thrash metalról beszélünk.

A vokál egyhangúsága mellett a másik nagyobb probléma a fantáziátlanság, ami kisebb-nagyobb mértékben minden egyes dalt jellemez. A már fent lehúzott Media Horse például semmi mást nem csinál, mint önmagát ismétli, szerintem nem is ember írta, hanem valami random akkord-dobáló szoftver. De több helyen vannak olyan részek, ahol a dal már majdnem eredetibe, majdnem különlegesbe vált – jó példa erre a Scream –, hogy aztán utolsó pillanatban visszaessen a középszerűségbe. Nem akarom a már majdnem előidézett orgazmushoz hasonlítani (amit egy utolsó pillanatban elkövetett tempóváltás jól tönkrevág), úgyhogy maradjunk a repülőgépnél, ami gyorsít és gyorsít, már majdnem felszáll, csak épp mielőtt elemelkedne, elfogy a kifutópálya. Ez az érzés gyötri végig a hallgatót, és sajnos nincs egy tétel sem, ahol eljönne a megváltás, akár csak egy kis időre is. Nekem mondjuk személyesen a Jump the Gun a legjobb tétel, de azt hiszem tényleg csak a kórus miatt, szóval a powerre éhes hallgató ettől sem fog hanyatt esni.

Utolsóként még szót ejtenék a koncepcióról, nem nagyon tudok elmenni mellette. Szerintetek van olyan, hogy generation nothing? Én a magam részéről a „kor nem érdem, hanem állapot” gondolatmenet híve vagyok: utálom, mikor valaki amiatt érzi magát nálam többnek, jobbnak, hogy többet élt. És a másik irányba: ha olyasmit látok fiatalabbaktól, amit nem értek, esetleg nem tetszik, ítélkezés előtt megpróbálom megérteni a dolgot. Ha nem sikerül megértenem, az enyém a kudarc. Lehet, hogy közönyösek az új generációk, de hogy erről ki tehet, és mi lesz a következménye, azt hosszan lehetne vitatni. Azt viszont mindenkinek tudom javasolni, hogy ha egyszer csak azon kapja magát, hogy „ezek a mai fiatalok”-ozik, gyorsan nézzen magába. Ha pedig nem csak szöveget ír, hanem egyenesen albumot nevez el róla, arra már a nevelő szándék nem elég jó kifogás. Egyébként a többi dalszöveg sem különösebben emelkedett, ez a terület bőven rejt még fejlődési potenciált a Metal Church számára.

Pontszám: 7