Trivium: Vengeance Falls

írta Jocke | 2013.10.21.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.trivium.org

Stílus: Modern/thrash/heavy metal

Származás: Egyesült Államok

 

Zenészek
Matt Heafy - ének, gitár Corey Beaulieu - gitár Paolo Gregoletto - basszusgitár Nick Augusto - dobok
Dalcímek
01. Brave This Storm 02. Vengeance Falls 03. Strife 04. No Way to Heal 05. To Believe 06. At the End of This War 07. Through Blood and Dirt and Bone 08. Villainy Thrives 09. Incineration: The Broken World 10. Wake (The End Is Nigh) A speciális kiadás bónuszdalai: 11. No Hope for the Human Race 12. As I Am Exploding 13. Skulls... We Are 138 (Misfits)
Értékelés

Nem vagyok biztos benne, hogy a Trivium ismeri a rossz lemez fogalmát. Ugyan a két évvel ezelőtti, sorrendben ötödik ’In Waves’ mintha enyhe hullámtörést okozott volna a harmincat még mindig bőven alulról karcolgató floridai srácoknál, de a ’Vengeance Falls’ hamar helyre rakja a világ rendjét! A Trivium ismét előkapott egy ropogós, kemencében sült albumot, amely bosszúszomjas támadást indít az év végi toplisták előkelő helyeiért.

Tulajdonképpen a szakma és a rajongók nem feltétlenül fanyalogtak az ’In Waves’-t hallván, nálam mégis mindössze egy pihe-puha heteskéig, vagy inkább egy acélos hatosig kúszott fel virtuális pennám. Ugyan benne rejtőzött a tömény brutalitás, nem voltunk híján a hörgésekkel bőszen tunkolt daloknak, dominált a szélvészgyors tempó, az összkép mégis túlontúl homogénnek bizonyult. A ’Shogun’ egy hosszabb, mégis könnyebben szerethető anyag volt, s reméltem, hogy a ’Vengeance Falls’ is hasonló vizekre evez majd vissza. Matt Heafy-ék pedig nem okoztak csalódást: az új album felér egy elefántbika dühös rúgásával, roskadozik a fogós, két hallgatás után parazitaként beléd telepedő refrénektől, az arcba markoló riffektől és a heavy metalos szólóktól. Komplex, igényes, modern, változatos. Matt a korábbiaknál jóval többet használja tiszta énekhangját, mind a verzétémák, mind pedig a refrének kellemesen dallamosak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ellágyultak, vagy elpuncisodtak (Mike kollégám utólagos engedelmével tévelygek a plagizálás fertelmes talajára) volna. Még a puhán, szinte lírai hangulatban kezdődő dalok – At the End of the War, Wake (The End Is Nigh) – is gyorsan izmos zúzdába csapnak át. Persze itt sem nyúlnak mellé, pedig könnyű nevetségessé válni a hasonló próbálkozásoknál.

Rögtön a nyitó Brave This Stormnál egyértelművé válik, hogy a ’Vengeance Falls’ című filmben az emlékezetes, direktebb dalok játsszák a főszerepet. Itt nincs intro kérem: a Brave This Storm nem köszön, nem töröl lábat, hanem ajtóstul a házba rontva belekezd a zúzásba, némi metallicás szagcsíkot húzva maga után. A jobbról-balról, de leginkább Corey Beaulieu gitárjából kiáramló riffek végig kézen fogva támogatják Heafy erős vokáltémáit. Nem tartottam, s most sem tartom kiemelkedő énekesnek, de nem lehet nem észrevenni, hogy mennyit fejlődött az utóbbi tíz évben… S akkor mit szóljunk a címadóra, amely energiától túlfűtve, szaggatott riffekkel a hóna alatt szállítja az egész album legemlékezetesebb refréntémáját?!

Kevesebb a metalcore, visszatértek a játékos szólók, amelyeket szívbaj nélkül elsütnek két verzé között is. A klipes Strife galoppozása (de fémparipán ám, ehh!) is a Trivium heavy metalos attitűdjét domborítja ki, s három szám után még egy oda nem illő hang sem piszkított a levesbe. Pedig első hallásra (Isten nyugosztalja) nem tetszett Heafy effektekkel megadjusztált hangja, de a sodró lendület itt is csillagot karcol a metalos ellenőrző könyvbe. Az egyik személyes kedvenc a felvezető verzét földre hajló riffekkel megszakító No Way to Heal, egy olyan orbitális szólóval, aminek hatására semmi nem marad épen és szárazon… ha valaki eddig kételkedett a srácok zenei tudásában, annak ajánlom a ’Vengeance Falls’-t: nemcsak hogy kurvára tudnak zenélni, hanem kurvára jó dalokat is írnak! A No Way to Heal tökéletes prototípusa a Trivium sokszínűségének, az album pedig égbekiáltóan jó, pedig még csak négy dal pörgött le. Reméljük, nem járnak úgy, mint a német válogatott tavaly októberben, amely 4-0 után kapott egy négyes csomagot a svédektől.

Szerencsére nincs így, a ’Vengeance Falls’ mind a tíz dala egységes színvonalat képvisel, s ugyan álmatlan éjszakákat nem fog okozni, de azért nehéz dió lenne kiválasztani a topfavoritot. A Metallica enyhe hatásai mellett a dallamos death metal felé is tettek egy újabb lépést Heafy-ék, több dalon fellelhetőek az Amon Amarth-féle iskola jegyei is (a To Believe ékes példa erre). A sok-sok fogós és élvezetes dal mellett azonban leginkább a hangzás kívánkozik a piedesztálra: a Disturbed David Draimanjének bábáskodása mellett megszületett ’Vengeance Falls’ garantáltan kipucolja a cicakakát a füledből. A hangzás és maguk a dalok szerkezete is kitölti a teret, többszöri hallgatás után is úgy érzem, hogy ebből az anyagból bizony nem hiányzik semmi.

S hogy miért nem tíz? Mert valami azt súgja, hogy a következő még ezt is überelni fogja – máspedig az első tízesemet még egy darabig tartogatnám.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások