Michael Monroe: Horns And Halos

írta MMarton88 | 2013.08.15.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Spinefarm Records

Weblap: http://www.michaelmonroe.com

Stílus: Glam/sleaze rock

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Michael Monroe egy ikon. Egy sztár. Egy utolsó mohikán, aki még mindig vadul és töretlenül hirdeti a rock ’n’ roll igazát. Ja, hogy még sosem hallottál arról, hogy ki ő? Óriási hiba ez, már csak azért is, mert egy olyan figuráról beszélünk, akibe ha egyszer véletlenül belebotlunk, többet aztán biztos, hogy nem felejtjük el! Hősünk valódi neve Matti Antero Kristian Fagerholm, na most mire ezt egyszer kimondod, meg is érted, hogy miért cserélte valami hangzatosabbra. Az úriember ezen felül finn, de nem, nem úgy, mint a Nightwishstratovariusamorphisbodom meg a többiek, hanem egy olyan rocksztárról beszélünk, aki a 70-es, 80-as évek glam/punk vonalának meghatározó, mi több, ikonikus alakja lett. Például ő tanította meg Nicky Sixx-nek, meg a többi zöldfülű Mötley-snek, hogy a női WC-n intézzék a dolgukat, ha nem akarják, hogy folyton „lebuzizzák őket”, fizimiskája alapján pedig biztosra veheted, hogy Finnországban ő az örökös nyertese a Goldie Hawn hasonmásversenyeknek. De ezeknél sokkal-sokkal fontosabb, hogy ő volt a frontembere a kultikus finn rock ’n’ roll csapatnak, a Hanoi Rocks-nak, akiknek a zenéje akkora rock ’n’ roll alapvetés, mint a ház, ráadásul a Crüe-től a Guns-on át a Poisonig kb. mindenkire hatottak, aki csak élt és mozgott. Ám mivel először 85-ben, aztán meg 2009-ben is szétszéledt a csapat, van az úriembernek egy szólókarrierje is, mi pedig ezzel foglalkozunk a következőkben.

Hosszú szünet után 2011-ben kezdett bele ismét a szólózásba Monroe, a ’Sensory Overdrive’ pedig nagy siker lett, egyrészt mivel Finnországban brutálisan sokat pörögtek a rádióban a korong húzódalai, másrészt mert a nemzetközi média is borzasztóan pozitívan fogadta az amúgy valóban erős anyagot. Az mondjuk mindképpen nagy fegyvertény, hogy Monroe azok után is képes egy kiemelkedő, sőt, a műfaj csúcsához tartozó lemezzel előállni, hogy az általa képviselt stílusban az elmúlt 40 évben már mindent eljátszottak nemcsak az USA-ban, de Európában is. Erre itt az újabb nagy durranás, két év elteltével jön a folytatás, amely ha nem is üt akkorát, mint a ’Sensory Overdrive’, de nagyon közel jár hozzá.

Monroe nem árul zsákbamacskát, és 50 fölött nem is akarja már „megvalósítani” önmagát. A glam/sleaze vonalat egy szemernyi punkkal keverő rock ’n’ roller gyakorlatilag az egyik úttörője volt a 80-as években csúcsra járatott stílusnak (félelmetes belegondolni, mi lehetett volna a Hanoi Rocks-szal, ha Vince Neil nem nyírja ki a dobos Razzle-t, és nem oszlik fel a banda 85-ben), és a lemez minden egyes másodpercén hallatszik, hogy mennyire imádja ezt a fajta zenét, sőt, mennyire sajátjának érzi azt, minden egyes részletével együtt. Elképesztő, hogy valaki ennyi album és ilyen hosszú karrier után miként képes még mindig frissen, tüzesen, de legfőképpen hitelesen tolni a rock ’n’ rollt. Ugyanis a ’Horns And Halos’ jó, mi több, marha jó! Nincs benne öreges megfáradás, nincs benne útkeresés, vagy kísérletezés. Nem megy el fölöslegesen bluesba vagy modern rockba, és valahogy feszesebb, arcba mászóbb és valódibb, mint a fiatal, javarészt skandináv glam bandák korongjai.

A dolog kulcsa persze maga Monroe: ez az ember minden negatívum ellenére is képes ugyanannyira lelkes lenni, és ugyanúgy fűti őt a bizonyítási vágy, meg a rajongás a rock ’n’ roll iránt, mint 30 éve. Persze aki látta már őt élőben, annak ez nem újdonság, de az öregedő rockistenek produkciói közt egész egyszerűen jól esik még igazi rock ’n’ rollt hallani, olyan glam/sleaze rockot, aminek a hangzása mai, mégis megvan benne az a zsigeri energia és vad, züllött tombolásvágy, ami a 80-as évek lemezeinek sajátja. A ’Horns And Halos’ pedig ilyen. A berobbanó TNT Diet a Debauchery As A Fine Art kistestvére, a húzónóta pedig a Ballad Of The Lower East Side, mely New York lepukkant, narkósokkal, stricikkel, és prostikkal teli egykori éjszakai életébe vezet minket... és érezzük is, hogy ez a bukott drogos, rock ’n’ roll világ az, amely klubjainak hangulatát tökéletesen visszaadja Michael. Ezt pedig még az sem tudja beárnyékolni, hogy hősünknek amúgy nincs jó vagy kiemelkedő hangja, de ez kit érdekel az olyan állat rock ’n’ roll himnuszok hallatán, mint mondjuk a Horns And Halos. Két apró negatívumot azért megjegyeznék, az egyik az az, hogy a dalok elsőre kicsit talán egybefolynak, kell pár hallgatás, mire minden elkezd úgy működni, ahogy kell, a második gond pedig, hogy a 36 perces játékidő egy csöppet talán szerény.

Pontszám: 7.5