Újra felépül a Fal - Roger Waters Budapestre tart

1979. november harmincadikán jelent meg a Pink Floyd legnagyobb lélegzetű műve, a ’The Wall’. Bár nem mindenki tartja a zenekar legjobb lemezének – addigra már az ’Atom Heart Mother’, a ’The Dark Side Of The Moon’ és a ’Wish You Were Here’ is elkészült – az biztos, hogy nem mindennapi hatást értek el ezzel a dupla koncept LP-vel. Harmincegy évvel az album megjelenése után Roger Waters basszusgitáros, énekes, a Pink Floyd agytrösztje világkörüli turnéra indult zenekarával, hogy újra bemutassa élőben a fehér falat ábrázoló lemeztasak tartalmát. Mi magyarok szerencsések vagyunk, hiszen, ahogy az előző turnéin is tette, most is útba ejti Magyarországot. 2011. június huszonkettedikén a Papp László Arénában már láthattuk a The Wall – Live Showt, de Waters duplázik: augusztus 25-én a Puskás Ferenc Stadionba ismét elhozza lélegzetelállító produkcióját.  

A kezdetek

Az idea még 1977-ben ötlött fel Watersben, amikor a Pink Floyd a nem túl nagy sikert aratott ’Animals’ LP turnéját bonyolította. Ebben az időben már nagy stadionokban játszottak, ami nem volt ínyére neki, de David Gilmour gitárosnak sem. Ekkor fogalmazta meg, hogy falat érez a közönség és a banda között, amiben az is közrejátszott, hogy már nem csak azok jártak Pink Floyd koncertekre, akik értékelték a zenéjüket, hanem tomboló tömegek is. „Sokan azt hiszik, hogy felemelő az a kontaktus, ami a színpadon levő zenekar és közönsége között vibrál. Nos, sok esetben ez nem így van, inkább elidegenedés tapasztalható.” Gilmour is panaszkodott, hogy, nem lehetett tőlük halk dalokat előadni, mert mindig a Money-t követelték. A montreali Olimpiai Stadionban történt az emlékezetes botrány, amikor Waters egyszerűen leköpött egy túl hangos rajongót színpad előtt. „Úgy begurultam koncert közben, hogy leköptem egy elől álló fickót, aki őrjöngött, üvöltözött, és néhány haverjával elkezdték nyomni a korlátot a balhé kedvéért. – elevenítette fel Waters az ominózus esetet – Én meg játszani akartam, és elborult az agyam, de így utólag azt mondom, szemét dolog volt tőlem.”  Miután befejezték a koncerteket, el is kezdett dolgozni elképzelésein, de csak egyedül, mert Gilmour és Rick Wright billentyűs szólólemezeket rögzítettek, Nick Mason dobos pedig Steve Hillage soron következő lemezének produceri munkálatait látta el.

Watersnek minden bizonnyal nem esett nehezére, hogy egyedül látott neki dalokat írni, hiszen eddig is ő hozta a legtöbb ötletet, sőt 1973 óta, a ’The Dark Side Of The Moon’ megjelenésétől kizárólag egymaga írta a szövegeket. Nagyon hosszú ideig tartott a dalok kidolgozása.„Tíz hónap telt, mire úgy éreztem, valahol, valakiknek el kellene játszanom őket.” – mesélte egy 1980-as BBC interjúban. „1977 szeptemberében kezdtem neki, aztán a következő esztendő júniusában megmutattam a többieknek a témákat. Elkezdtünk próbálni, és 1979 áprilisában jutottunk abba fázisba, hogy stúdióba vonulhattunk.” Azt még mondjuk el, hogy a Floyd sosem tartozott a szószátyár bandák közé, hiszen ez a beszélgetés a zenekar második interjúja volt a Brit Nemzeti Rádió számára, az első még Gilmourral készült évekkel korábban.

Az alkotás folyamata

Azonban a felvételek korántsem mentek gördülékenyen. Komoly konfliktus alakult ki Wright és Waters között, aminek az lett a vége, hogy a lemez rövid turnéja után a billentyűs elhúzta a csíkot. Már a koncerteken sem volt teljes jogú tagja a bandának, sőt a lemezfelvételen is kvázi session muzsikusként vett részt. De a másik két taggal sem jött ki könnyen az egyre jobban magába forduló Waters. Mason meg is jegyezte, hogy „Roger szédült volt abban az időben”, Gilmour szerint is „mindenkit megőrjített”. A zenekar másik három zenésze szinte nem is jutott szóhoz a dalok írásakor, mindössze Gilmour kapott lehetőséget három nótában (Young Lust, Comfortably Numb, Run Like Hell). Szakítottak azzal a finom hangzással, amit a ’Meddle’ albumon dolgoztak ki, ami olyan nagy sikere vitte a ’The Dark Side Of The Moon’-t és a ’Wish You Were Here’-t, de még ez a stílus dominált a csalódást okozó ’Animals’ zenéjében is. Nos, a ’The Wall’ esetében visszatértek az ’Atom Heart Mother’ fajsúlyos, klasszikusokat megidéző formájához, nagyzenekari részekkel, bivalyerős kórusokkal megtűzdelve. Eltűnt a szaxofon, a női vokál, Gilmour gitárjátéka sem olyan finom, Waters többet énekel, és jóval erőszakosabban, mint ahogy azt tette évekkel korábban, Rick Wright hangját pedig nem is lehet hallani. Sokan rockoperának nevezik az alkotást, amelyben van is valami, hiszen egy összefüggő történet, egy főszereplővel, sőt az album során bizonyos zenei motívumok visszatérése is azt mutatja, hogy klasszikus zenei hatások motiválták Waterst, amikor megalkotta élete főművét. (Évekkel később, igaz, segítséggel, írt is egy valódi operát ’Ca Ira’ címmel.) A szövegek pedig önéletrajzi ihletésűek, hiszen a rossz iskolai élmények, (The Happiest Days Of Our Life), apja elvesztése (Another Brick In The Wall – Part I), az anya fontossága (Mother), az első szexuális élmények (Young Lust) egy-egy mozzanat Waters életéből. A muzsikus azonban nem igazán a másodikként említett dallal, hanem a négy évvel későbbi Floyd lemezzel, ’The Final Cut’-tal állított emléket édesapjának.

Az üzenet

Érdekes, ahogy a mű üzenete változott az évek során. Ezt Nick Mason is megerősítette, amikor hét évvel ezelőtt Magyarországon járt. A következőket mondta a változásokról, amikor a ’The Wall’ üzenetéről faggattam: „Most Roger nevében beszélek, mert igazából ez az ő műve. Eredetileg ez egy befelé forduló személyes darabnak készült. A politikai áthallások most már jól működnek, de az elsődleges inspirációk nem ilyen irányúak voltak. Aztán a történelem sodrásában ilyen értelmet nyert. Ha egyenesen fogalmazok, akkor azt mondhatom, nem igazán tudtuk, milyen az élet a Vasfüggöny mögött. A háború alatt és után Roger szülei és az én szüleim is tagjai voltak a kommunista pártnak Angliában, de apám az ötvenhatos magyarországi események után otthagyta a pártot.” (Rockinform, 2006. április)

Ejtsünk egy pár szót a történetről. A főhős Pink, aki a sztori elején elveszti apját. Képet kapunk rettenetes iskolaélményeiről, háborús emlékekről, a felnőtté válásról, az első randiről, majd egyszer csak rocksztárrá emelkedik. A Fal eközben folyamatosan épül. A második részben beteges képzelgései jönnek elő, ahogy diktátornak képzeli magát, ugyanakkor ártatlan gyermekként is feltűnik, akit anyja persze nagyon félt. A végén ítéletet mondanak felette, de ekkor már levetné azt a bizonyos egyenruhát. Mikor már úgy néz ki, minden elveszett, a Fal hatalmas robajjal leomlik.

És itt van a lényeg: bár a fal folyamatosan elválasztja az embereket egymástól, végül is csak azért húzták fel, hogy le lehessen rombolni, megszüntetve az elszigeteltséget. Amikor megjelent a lemez, itt a Vasfüggöny – amit Mason is emlegetett – mögött nem lehetett másra gondolni, mint a Berlini Falra, persze csak csendben. És mindezek ellenére Magyarországon, a lemezboltok nem túl széles importlemez-választékában megvásárolhattuk a Floyd eme alkotását indiai préselésben, sőt, néhány dalt róla (Comfortably Numb, Another Brick In The Wall Part II) rendszeresen játszott a Magyar Rádió. Az már egy más kérdés, hogy a három évvel később készült filmet viszont csak a rendszerváltáskor láthattuk a magyar mozikban – legálisan, mert a nyolcvanas években virágzó illegális videokazetta-őrületben, aki nagyon akarta, megtekinthette azt egy nyugatról becsempészett szalagon. Ugye, emlékszünk azokra az időkre, amikor a sokadszor másolt, borzalmas minőségű kópiákon néztük a filmeket, szinkron gyanánt megfelelt a monoton, egyszemélyes hangalámondás? Olyanról is tudok, hogy szülővárosom egyik patinás gimnáziumában az angol nyelvtanárok az igazgatóhoz rohantak, amikor a nagy sláger felhangzott a szünetben az iskola stúdiójából: 

Nem kell nekünk ily oktatás
Nem kell nekünk az agymosás
Nem kérünk több gúnyolódást
Hé, te tanár a kölyköt ne bántsd
Hé, tanár, lépj le már végre
Csak egy tégla vagy a falba betéve

(Another Brick In The wall – Part II)

Nem csak ebben a dalban megy neki Waters a tanároknak, hanem a The Happiest Days Of Our Life-ban is lesújtó ítéletet mond róluk. A rendkívül nyomasztó történetnek azonban a legbrutálisabb tétele a vége felé felhangzó rövid kis operácska (talán a ’Ca Ira’ előképe), a The Trial, ahol a bírót megszemélyesítő féreg előtt mondanak ítéletet egy emberről (Pinkről) és ezen a tárgyaláson is feltűnik az iskolamester:

Te kis szarházi, most bekasznizunk téged
De a kulcsot jó messzire elhajítjuk
Talán többet kellett volna mesélned a tetteidről,
De nem! A saját utadat jártad.
Mondd, hány helyre törtél be mostanában?
Még kérek öt percet Bíró uram, hogy befejezzem!

Még jó, hogy leomlik a Fal a végén…

A Fal utóélete

Ez a történet egyértelműen filmre kívánkozott, és a lemez megjelenése után három évvel elkészült a mozgókép-változat, amit a híres brit rendező, Alan Parker jegyezett, és forgatókönyv írásában is részt vett Waters oldalán. (Parker következő műve, a kultikus Madárka volt William Wharton könyvéből, melynek zeneszerzője Peter Gabriel.) A film hasonlóan nyomasztó, súlyos, sötét helyszínekkel, mint a zeneanyag, és az albummal ellentétben nem egy történetet lát a néző, hiszen animációs és rajzfilmek tarkítják a mozit, szürrealista képek tűnnek fel, videoklip-szerű jelenetek pörögnek. Az egyetlen állandó dolog Pink jelenléte, akit az ír énekes, Bob Geldof formál meg, igen hatásosan, különösen abban a részben, amikor a visszatérő In The Flesh témában a fasiszta diktátort alakítja.

Hozzányúltak az eredeti zeneanyaghoz is, sok nótát újrakevertek, másból elvettek, vagy hozzáadtak, két új felvétel is született (When The Tigers Broke Free I és II), de akadt olyan is, amit kihagytak (The Show Must Go On). A nagyzenekari részeket pedig a nagy tekintélyű amerikai karmesterre, a néhány éve elhunyt Michael Kamenre bízták. Maestro Kamen számára nem ez az egyetlen rockzenei munka adódott, hiszen évekkel később a Metallica ’S&M’ koncertvideóján is ő dirigálta a szimfonikusokat. Parker 'Fal' moziját először az 1982-es Cannesi Filmfesztiválon mutatták be versenyen kívül, az igazi premier pedig ugyanebben az évben, Londonban volt, ahol Rick Wright nem jelent meg.

1983-ban, a ’The Final Cut’ megjelenése után Waters fel akarta oszlatni a Pink Floydot, de a többiek ezt nem hagyták. Évekig tartó pereskedés kezdődött közte és Gilmour között a névhasználatért, melyet az utóbbi nyert el, így a zenekar tovább élt. Hősünk közben kiadott két mérsékelt sikerű szólólemezt (’The Pros and Cons Of Hitchhiking’ – 1984, ’Radio KAOS’ – 1987), aztán 1990-ben nagy dobásra szánta el magát. Úgy gondolta, újra előadja a ’The Wall’-t, még pedig a Potsdamer Platz és a Brandenburgi Kapu közti területen, Berlinben, ahol előtte nem sokkal bontották le a Berlini Falat. Valamikor a nyolcvanas évek elején tett egy olyan kijelentést, hogy csak akkor hajlandó a lemezt újra előadni, ha ez a fal eltűnik. „November kilencedikén, ami egy emlékezetes nap, hiszen akkor omlott le a várost elválasztó fal, éppen Berlinbe repültem. A Potsdamer Platz felett járva lenéztünk arra a sarokra, ahol 1945 óta nem járt senki. Akkor jött az ötlet, hogy itt kellene megcsinálni a bulit. Így novembertől a következő év májusáig megszerveztük az egészet.” – emlékezett vissza Waters a közelmúltban. Lám, egy újabb bizonyíték az üzenet változására. 1990. július huszonegyedikén került sor a koncertre Berlinben, amire 260 000-en váltottak jegyet, de akkora tömeg maradt a kívül, hogy kinyitották a kapukat, és így egyes becslések szerint 400 000 ember nézte végig a show-t. Na meg az a sokszázmillió, aki a tévé előtt ülve leste az élő közvetítést. (A Magyar Televízió Pink Floyd koncertként harangozta be a bulit – no comment.) Waters a Pink Floyd távollétében vendégzenészek parádés hadával mutatta be újra grandiózus munkáját, így a koncerten olyan nagy nevek vettek részt, a Scorpions, Van Morrison, Joni Mitchell, továbbá Bryan Adams, Sinead O’Connor, Mick Jagger háreméből pedig Marianne Faithfull és Jerry Hall. A koncertről megoszlottak a kritikák. Akadtak, akik rocktörténeti eseménynek aposztrofálták, a kevésbé elnézőek erőtlenségről írtak. Engem mindenesetre idegesített, amikor a nagy slágert, az Another Brick In The Wall – Part II-t a nyolcvanas évek egyik diszkócicája, Cyndi Lauper nyafogta el. A dupla album már szeptemberben kapható volt, 2003-ban pedig újra kiadták a hanganyagot.

Epilógus

Waters tehát úton van, és feltartóztathatatlanul közelít Budapestre. Zenészei között most is megtaláljuk Snowy White gitárost, aki már a Floyd ’Animals’ turnéján is részt vett, és persze Waters fiacskája, Harry is szorgalmasan kezeli a Hammond orgonát. Több éve játssza élőben a Falat, világszerte, és ez egyfajta hiánypótlás is. 1980-1981-ben a technikai feltételek arra voltak elegendőek, hogy Amerikában két helyszínen, New Yorkban és Los Angelesben, Európában pedig Londonban az Earl’s Court Exhibition Centre-ben és Dortmundban mutatták be az albumot összesen harmincegy fellépésen. A londoni koncertek hanganyagaiból válogatva 2000-ben kiadtak egy CD-t ’Is There Anybody Out There? – The Wall Live’ címmel, sőt, az 1980. augusztus kilencedikei londoni fellépés televíziós felvétele kalóz formátumban elérhető az interneten ’Divided We Fall’ címmel. Az már csak hab a tortán, hogy a rocksajtó nemrég arról írt, hogy Roger Waters, David Gilmour és Nick Mason (sajnos Rick Wright már nem lehet tagja a csapatnak) együtt volt egy londoni show-n az O2-es Arénában két éve. De a Floyd újbóli összehívásról sajnos nincs szó semmilyen formában.

Szerző: Bigfoot

A cikk eredeti formájában a Rockinfo 2010. novemberi számában jelent meg.