Oliva: Raise The Curtain

írta Tomka | 2013.08.12.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.jonoliva.net

Stílus: Heavy metal / Prog-hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Jon Oliva - ének, gitár, basszusgitár, zongora, billentyű Christopher Kinder - dob, háttérvokál Dan Fasciano - zongora, billentyű
Dalcímek
1. Raise the Curtain 2. Soul Chaser 3. Ten Years 4. Father Time 5. I Know 6. Big Brother 7. Armageddon 8. Soldier 9. Stalker 10. The Witch 11. Can't Get Away 12. The Truth (bonusz)
Értékelés

Talán nincs még egy zenész a metal szakmában, kinek a karrierjét ilyen tragikus serénységgel töri derékba a Kaszás, és aki az előreláthatatlan sorscsapás felett érzett bánatát rendre előreláthatatlan zenei megújhodásba fojtja. Először 1993. október 17-én kopogtatott be a Halál az idősebb Oliva-testvér ajtaján, mikor a metaltörténelem egyik legtehetségesebb gitárosát, Criss Olivát rabolta el, hogy 2011. április 21-én megismételődjön a balszerencse, s ezúttal a Jon Oliva’s Pain magát criss-i magasságokba gitározó tagja, Matt LaPorte hunyjon el egy szívroham következtében. Jon akkor bluesba fojtotta bánatát, a ’Handful of Rain’-nel megalkotva a Savatage legárnyékosabb lemezét, amely az akkor éppen a mainstream és a hard rock felé nyitó ’Edge of Thorns’ zenéjét áztatta egyfajta elmerengős, vihartépázta hangulatba. Habár a Savatage logó alatt jelent meg, lényegében a ’Handful of Rain’ volt a Mountain King első szólólemeze, hiszen egyedül írta, és a gitárszólókat leszámítva egyedül is játszotta fel az anyagot (pedig akkoriban Jon hivatalosan nem volt tagja a Savának, a mikrofont már egy éve Zak Stevens ragadta magához). Jon ugyan kreatív csatornákba folyatta gyászát, de öccse halálán sosem tette túl magát: zeneileg ez azt jelentette, hogy a Jon Oliva’s Painben felesküdött arra, hogy felhasználja Criss egy régi dobozban talált riffjeit (legalábbis amelyeket megfelelőnek ítél) az új zenéihez, hogy a világ elé tárja a fiatalabb Oliva örökségét – és hogy újra „együtt írhasson dalokat” a testvérével.

Ebben nélkülözhetetlen partnere volt Matt LaPorte, aki perfektül képviselte Criss Oliva szellemiségét, ráérzett annak a lazán tekert, villogó, de érzelemdús gitárjátéknak a lényegére, amit Criss csúcsra járatott a Savatage klasszikus lemezein. Mikor 40 éves korában elhunyt Matt, Jon megint a múltba temetkezett, előbb a ’Hall of the Mountain King’-et vitte el turnéra a 25 éves jubileum alkalmából, majd – hogy ne kelljen a JOP-pal, vagyis Matt pótlásával foglalkoznia – úgy döntött, elkészíti első hivatalos szólólemezét. A sors keze, mely a szokásosnál jóval aktívabban alakítja Jon életét, úgy hozta, hogy Criss hátralévő kazettáin már csak a legkorábbi anyagok maradtak, vagyis azok, amit a pelyhedző állú Oliva-tesók még a Savatage elődjének számító Avatar előtt (!) írtak. Betojni azért nem kell, nem amatőr anyagról van szó: Jon csak riffeket vett kölcsön a beporosodott hangszalagokról, és azok köré írt komplett dalokat Dan Fasciano producer-billentyűs közreműködésével. Fasciano Matt egyik legjobb barátja volt, Jonnal a közös gyász hozta össze őket, s mikor a hosszú beszélgetések során Dan előhozakodott pár általa írt témával, Jonnak rögtön leesett, mennyire is passzolnának azok az Oliva-testvérek korai hatásait kidomborító témákhoz.

Nyilván a fanyar képű fátum iróniája, hogy a kb. 35 éves riffeket is bedobó ’Raise The Curtain’ az egyik legfrissebb zenei anyag, amit Jon az utóbbi években átpasszolt a rajongóinak. A ’Festival’ minden rémálomból szőtt erénye ellenére sem volt az a folytatás, amit a ’Maniacal Renderings’ és a ’Global Warning’ után vártam. A ’Raise The Curtain’ azonban fesztelenül vág a sarokba mindenféle elvárást, hiszen a lemezt felvezető, dagályos hangulatú címadó egyenesen a progresszív rock műfaja felé tereli a zenét. Sajnos a kritikusok többsége ezt úgy be is nyelte, hogy elhíresztelték: Oliva nekiállt progresszív rockot játszani, pedig csupán arról van szó, hogy a mester billentyűjátékát igazította a zsáner ’70-es évekbeli klasszikusaihoz. Míg Oliva műveire korábban a Broadway-musicalek monumentálisra ívelt zongorajátéka nyomta rá a hangulati bélyegét, addig a ’Raise The Curtain’-ön a hol őrült, hol játékos fúriaként száguldó, old school billentyűfutamok dominálnak. A hangzás körvonalazásában sokat segített Fasciano is, a külső hatásnak köszönhetően pedig egészen fiatalosnak hat a megszólalás, olyan vehemenciával dúlnak a billentyűk majd’ minden számban. Persze, a sztenderd Oliva-soundnak is megmaradt az írmagja, elsősorban a Soldier balladájában, ami például simán helyet kérhetne magának a ’Streets’-en.

Igaz, akkor még tuti nem lett volna merszük fúvósokat alkalmazni egy lírában sem, és a 91-92-es turnén is tuti kinevették volna őket Carl Alberték, ha meghallják a Ten Years bebop-jazzes kürt-szekcióját. Jon Oliva is öregszik, már nem az a célja, hogy Lemmy leüljön vele poharazni; a ’Raise The Curtain’ megírásában egyetlen egy cél vezérelte, méghozzá hogy méltó emléket állítson Criss-nek (erre utal a ’Streets’ hátsó borítóját megidéző frontkép is, amin Criss híres gitárja látható). Vég és kezdet összefonódik, az emlékállítás utolsó fázisa ugyanis a korai hatások bemutatása, és ha az a szertelen, progresszív zenék jegyében zajlott, akkor itt bizony beleférnek a fúvósok vagy a kürthangok is (amik több dalban is, többek között a záró Can’t Get Away-ben is visszaköszönnek). Csak egy téren nem sikerült méltó emlékművet faragni Criss-nek: a ’Raise The Curtain’ gitárjátéka nyomába se érhet se Criss Oliva, se Matt LaPorte szintjének. Jon ugyan viccesen azt nyilatkozta, hogy mindig is szeretett volna gitáros lenni, csak hát nem véletlenül nem engedte öccse a gitár közelébe, ha dalszerzésről volt szó. Pedig – a ’Raise The Curtain’ tanúsága szerint – nem rossz gitáros Jon, csak éppen nem kiemelkedő. A lemezhez állítólag tanulmányozta a korai Savatage-felvételeket, és megpróbált úgy játszani, mint öccse akkoriban, hiszen elmondása szerint azonosak a gyökereik, ha a ritmusgitározást és a dallamvilágot nézzük. Mindketten csodálták például Uli Jon Roth-ot, akinek játékát a Father Time riffjében idézi meg Criss és Jon (a riff születési évszáma: 1979). A Father Time amúgy lazán a korong legütősebb dala: penetránsan egyszerű, de addiktív az a riff, amit Oliva penget, miközben a Savatage aranykorának (cirka 1987-1993) melódiavilága köszön vissza a dalban.

De ha riffek terén nem is teljesít különösebben erősen Jon (kivétel a The Witch, na abban az – Oliva szerint – Rushszerű riffben porolnak rendesen), a gitárharmóniák már szépen megállják a helyüket, legyen szó a Soul Chaser vezérdallamairól vagy a Stalker keleties ízvilágáról (!). Ám a lemezt elejétől a végéig a billentyű dominálja, még a Big Brotherben is, amiben pedig Jon általa sosem hallott mélységekbe hangolja gitárját (érdekesség, hogy a készülő Jon Oliva’s Pain lemez szerzeményeihez képest Jon szerint „ez csak egy ballada”). Hatalmas a huzatja a dalnak, de Oliva mesteri énekdallamai mellett az őrjöngő billentyűkergetőzések ragadnak meg elsősorban. Hagyományőrző, a JOP és a Savatage világát idéző metalkodásból sincs hiány a lemezen, az égbe törő Soul Chasertől a betördelt ritmusú, jopos Ten Yearsen (mínusz kürt-szekció) át az elkerülhetetlen végzet tempójában lépegető Armageddonig. Paul O’Neill távollétében viszont háttérbe kúszik a musical-világ, a lírák is inkább a JOP-munkákat idézik, mint a bluesosan mélázó Can’t Get Away, ami a Reality’s Fool testvére lehetne (a bonuszként felpakolt The Truth pedig egyértelmű főhajtás Oliva legnagyobb hősei, a Beatles előtt).

Ahogy az archeológiai munkából, a Criss előtti tisztelgésből és a testvérként szeretett Matt LaPorte halála felett érzett gyászból is látszik, a ’Raise The Curtain’ Jon Oliva legszemélyesebb anyaga a ’Handful of Rain’ óta. A dalszövegek az ujjai közül kiszaladó, megfoghatatlan időről (Ten Years, Father Time), az elmúlásról (Armageddon), a múltba való kapaszkodásról (Can’t Get Away) szólnak, Jon privát érzelmei és gondolatai közé kalauzolva a hallgatót. A Mountain King pedig továbbra is patentül gonosz és karcosan lélekbemarkoló hangján adja elő ezeket a sorokat és dallamokat, melyek a metalművész egész életművét keretbe foglalják. „Nem számít, milyen nagyszerű ez az album. Csak az számít, hogy ez Criss-ről és rólam szól. Az iránta való elkötelezettségem idősebb testvérként arra irányult, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a rajongók, akiket mi mindannyian nagyon szeretünk, mindent hallani fognak, amit Criss valaha írt. Ez volt az ötlet, és ezt tükrözi a borító is.” – vallotta Jon egy interjúban a ’Raise The Curtain’-ről. De nem csak a Jon iránt rajongóként érzett elkötelezettségünk mondatja azt velünk, hogy ez egy nagyszerű album lett. A legjobb témák (Father Time, The Witch) tényleg Criss-éi, ami szavatolja, hogy ennyi idő után is a kultikus gitárosról szóljon a fáma.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások