Manilla Road: Mysterium

írta Hard Rock Magazin | 2013.07.26.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Roadster Records

Weblap: www.manillaroad.com

Stílus: Epic heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
Mark "The Shark" Shelton - gitár, ének, 12 húros akusztikus gitár Bryan "Hellroadie" Patrick - ének Joshua Castillo - basszusgitár Andreas "Neudi" Neuderth - dob Vendégzenész: E.C. Hellwell - billentyű
Dalcímek
1. The Grey God Passes 2. Stand Your Ground 3. The Battle Of Bonchester Bridge 4. Hermitage 5. Do What Thou Will 6. Only The Brave 7. Hallowed Be Thy Grave 8. The Fountain 9. The Calling 10. Mysterium
Értékelés

Ha tizenkét évvel ezelőtt, athéni underground metal tanulmányaim alatt valaki biztosra ígéri nekünk, hogy 2013 a ’Mysterium’-hoz hasonló, klasszikus-epikus Manilla Road lemezt hoz, a kultikus Texas Necropolis klub teljes törzsközönsége messiásként tekintett volna rá. A Road '91 óta halott volt, egyike a régi, nagy legendáknak, a „tíz évet adnék az életemből, ha láthattam volna őket élőben” kategóriából. Athénban, a „kevéssé ismert 80-as évekbeli metal zenék” fellegvárában a Manilla Road név mindig patinásan csengett. Olyan albumokkal váltak halhatatlanná, mint a ’Crystal Logic’ ('83), a ’The Deluge’ ('86), vagy a ’The Courts of Chaos’ (1990), ami még maga Shelton mester szavaival élve is remekmű volt. A kansasi Wichitában a 70-es évek második felében gimis bandaként indult csapat hamar viszonylagos népszerűségre tett szert a helyi rocker körökben (a heavy metal itt mint fogalom, ill. jelenség még születőben volt). Ám a nemzetközi siker elmaradt. A konfliktusok és tagcserék sem segítettek, és a 90-es évek eleje, az első heavy metal hullám alkonya sem volt optimális szintér a kompromisszumképtelen bandák túléléséhez. Így Mark „The Shark” Shelton alapító és az eredeti felállás utolsó tagja feladta a küzdelmet, és útjára engedte az addigi Manilla Road életművet.

A következő tíz évben nem született lemez (a '92-es ’Circus Maximus’ valójában Shelton projektje volt), de a már klasszikusnak számító albumok lassan, a föld alatt terjedve bejárták Európát, főleg német és görög honban masszív követőtábort toborozva. Amikor a 2000-es Bang Your Head fesztivál szervezői felkérték Sheltont, hogy játsszanak Balingenben, a banda már egy ideje újra jamelgetett. Elfogadták a felkérést, és a meglepetésük nem lehetett volna nagyobb – sokezres tömeg fogadta őket és fújta kívülről a dalaikat, a pólóikat már a koncert előtti napon elkapkodták. Ez adta meg a végső lökést a csapatnak (na meg a körülmények is adottak voltak – a második metal hullám már javában söpört), 2001-ben kihozták az ’Atlantis Rising’ albumot, amit tempós egymásutánban még öt követett, a legutóbbi az idén februárban megjelent ’Mysterium’.

Az underground heavy metal követői nem túl megbocsátóak a stíluskeveredésekkel szemben. Így a némileg thrashes, néhol epic death irányba eltolódott újkori Manilla albumok nem arattak osztatlan sikert. Bár általánosságban elmondható, hogy a Manilla Road nem csinált egyetlen igazán gyenge lemezt sem (a felvételek minőségéről itt most nem beszélnék), a 2000-es évek a középszerűség jegyében teltek. Mark Shelton (saját bevallása szerint) zenei alkimista, aki örökké a varázslatos „elveszett akkordot” keresi. Stúdiója laboratórium, ahol a bölcsek kövét próbálja hat húron előállítani. Annak ellenére, hogy underground kultstátuszukat a „szemellenzős”, underground metal rajongóknak köszönhették, Shelton nem félt a kísérletezés jegyében sötétebb vizekre evezni, és bár lesz, akinek a 2000-es évek albumai számítanak etalonnak, legtöbbünk mostanáig várt egy igazi, klasszikus epic metal remekműre.

Megérte várni: a ’Mysterium’ minden, amiről a 80-as évek metal rajongói álmodhattak. A heavy metal aranykorának klasszikus albumait idéző nyers, csupasz hangzás, vastag riffek, domináns ritmusszekció, klasszikus gitárszólók és lelkesítő bridge-k jellemzik, és persze Shelton karakteres, nazális hangja a kórusokban. Az ének nagyrészt Hellroadie torkát dicséri, akinek a hangregisztere ugyan nem fed le túl nagy távolságokat, viszont tiszta és kellően nyers. A korábbi dobos problémákra, amiket helyenként dobgéppel oldott meg a  mester, ezen az albumon Neudi a válasz, aki a vokálokba is besegít, és ugyan nem egy Mike Portnoy, de megbízhatóan dobol, és ez a Manilla Road statisztikáit tekintve több, mint elég.

A szövegek az epic metalhoz méltóan magasztosak, de nem karikaturisztikus értelemben: gondolati és érzelmi töltésük abszolút vállalható. Ha valaki az epikus kliséktől való félelmében tartózkodik a műfajtól, nyugodtan tegye fel ezt az albumot, nem lesz rosszullét a vége. Két téma körül mozog az album: a már megszokott északi mitológia mellett most Shelton ősi családi gyökerei, a skót klánok és történelmük a fő koncepció. Bár nem vagyok különösebben járatos a brit népzenei stílusokban, a The Fountain akusztikus gitárja első hallásra a skót dudát juttatta eszembe, és ekkor még nem is tudtam a skót koncepcióról! Ez utóbbi dal egyébként az egyik legerősebb ezen a lemezen, a The Battle of Bonchester Bridge mellett, bár a Stand Your Ground, a Hermitage vagy a Hallowed Be Thy Grave sokkal inkább magán viseli a klasszikus stílusjegyeket, amik megdobogtatják az epic metalos szívet. A legatmoszférikusabb kompozíció a The Calling, ami az Alexander von Wieding készítette lemezborító instrumentális „fordítása” lehetne – a sejtelmes, hátborzongató szintifutamok, a patkódobogás és a vihareffektek (az inspirációként is szolgáló E.C. Hellwell keze által) mintha csak a borítón látható misztikus, lángszemű lovasdémonok vonulását festené le. A grafika külön dicséretet érdemel – minden idők (vitathatóan) legerősebb, epikusabb Manilla borítója, ami tökéletes összhangban van a zenei tartalommal.

Ami egy kicsit zavar, hogy a dalok struktúrája helyenként mintha alárendeltetne a szöveg diktációjának. A The Grey God Passes vagy Do What Thou Wilt például természetes formájában rövidebb lehetne, ha a szöveg hosszúsága nem kívánna további ismétléseket a már létező zenei strófákból. Ettől helyenként kicsit repetitívnek érződik a lemez, sőt némi rosszindulattal relatív monotóniával is megvádolható. Jár a pontlevonás, de a lényegen ez keveset változtat – az album a fentiek ellenére nagyon jól hallgatható.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások