Hibria: Silent Revenge

írta MMarton88 | 2013.07.18.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://hibria.com/en

Stílus: Power metal

Származás: Brazí­lia

 

Zenészek
Iuri Sanson - ének Abel Camargo - gitár Renato Osorio - gitár Benhur Lima - basszusgitár Eduardo Baldo - dobok
Dalcímek

1. Silent Revenge
2. Lonely Fight
3. Deadly Vengeance
4. Walking To Death
5. Silence Will Make You Suffer
6. Shall I Keep On Burning
7. The Place That You Belong
8. The Scream Of An Angel
9. The Way It Is

Értékelés

A Hibria egy brazil power/heavy/speed metal zenekar, akik jelenleg a negyedik lemezüknél tartanak. Ugye szokták mondani, hogy a siker kemény munka árán, lassan érkezik, és úgy tűnik ez áll is a brazil formációra, hisz mostanra tudták csak az AFM kiadóhoz beverekedniük magukat, megteremtve ezzel a lehetőséget arra, hogy egy kicsit szélesebb célközönséget megfogjanak, és kitörjenek az underground népszerűségéből, kultivitásából. Nem indult amúgy rosszul az ő történetük, az első két albummal sikerült megalapozni a karriert, s noha a nagy sikerek eddig elmaradtak, messze nem késtek még el a srácok a világhírnév bezsebelésével.

Azt viszont sajnos már most le kell szögeznem, hogy ezt nem is a negyedik korongjuk fogja nekik meghozni. Pedig nincs itt semmi gond, az összkép nem változott sokat. Igazán pofás kis elegye ez a power metal dallamosabb, európaibb vállfajának, a riffcentrikus amerikai erőfémnek, a speedes témáknak, no meg a tradicionális heavy metalnak. Pöpec dallamok, frankó ritmusszekció, odaverős riffek, ráadásul van itt egy – nem világklasszis, de azért – elég ügyes énekes srác is. A végeredmény pedig király, mi több, nagyon jó, egy abszolút szórakoztató, kikapcsoló, tempós, mégis kemény és marcona album. Tökéletes csemege haladó heavy metal rajongóknak...

Ez pedig nagyjából ki is meríti az alant olvasható pontszám miértjét, továbbá azt, hogy miért kell a Hibriának a „Nagy Áttöréssel” legalább a következő lemezig várnia. Túlságosan is biztonsági ez a muzsika, szemernyi újítás vagy innovatív ötlet nélkül. Elkezded hallgatni a lemezt, elszórakoztat, de az ember nemigen kapja fel a fejét valami szokatlanra, valami kiemelkedőre, urambocsá, valami igazán arcbamászóra, vagy olyanra, amit lehetetlen a füléből kitörölnie. Egy borzasztó korrekt és jópofa mixét hallhatjuk a srácok kedvenc csapatainak, ugyanakkor az egyes hatások mögül nem tudnak kibújni, és valahogy nem sikerül azt a pici, ám különleges és eredeti pluszt hozzátenni, ami ezt a korongot olyan naggyá tenné, mint mondjuk a legutóbbi Helloween lemezt vagy a Civil War debütöt. Tökéletes muzsika, ha épp unod a heavy/power metal gyűjteményed, és kedved lenne valami világot meg nem váltó, kiszámítható, ám tökös, tempós kis zúzáshoz.

Ennek fényében dalokat sem nagyon tudnék kiemelni, személy szerint talán a legdirektebb Lonely Fight viszi a prímet, de a nyitó ötös egységesen combos. A Shall I Keep On Burning az egyetlen nyugisabb hangvételű tétel a korongon, középen pont jó helye is van, s noha talán ez az egyetlen olyan szám, ahol szívesen lecserélném Iuri Sanson énekest egy jobb dalnokra, még így is kellemesen megtöri a végére már monotonba fulladó keménykedést. Arra mondjuk nem jövök rá, hogy a The Way It Is-t mi értelme volt 8 perc fölé húzni, s noha a szólórészek és a gitártémák elsőosztályúak benne, mire véget ér, addigra azért egy kicsit már sok a jóból, akarom mondani, a korong kissé beszürkülő egyhangúságából.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások