Halor: Welcome To Hell

A szombathelyi Halort a koncertre járók bizonyára jól ismerik, hisz igazi feketeöves koncertbandáról van szó, kik a megjelent lemez dalait valódi profikhoz méltóan az élő előadás keretei között, a közönség reakcióit figyelembe véve csiszolták digitális formátumba.

A honlap szerint – mely igazán tetszetős munka - valódi , tradicionális, ikergitáros heavy metalban utaznak a srácok, ami azért nem teljesen valós: igaz, hogy a dallamok és énektémák az ortodox heavy-ben gyökereznek, ám a riffek keménysége és jellege már túlmutat az old school-on, nekem néha az olyan modernebb metal bandákat is eszembe juttatva, mint a Symphorce. Az énekes ehhez mérten nem a szokásos padlásjáró dalakrobata, dalformálásába néha szinte egy-egy „hörrentés” is becsúszik.

A kezdő, Hell is Rising már rögtön olyan trash-es durvasággal szólal meg, hogy attól az átlag heavy metal elektronsereg azonnal kicsapja a biztosítékot – a hangzás egyébként igen jól sikerült, tisztelet a hangmérnöknek -, hogy aztán egy Megadeth-es riffel egy vintage ízű témát hozva frankó, modern metal darab kerekedjen ki.

A Face To Face már kissé hagyományosabb szellemben íródott nóta, bedurvított, Hammerfall jellegű himnusz, tuti koncertfavorit.

A Gods Of War címéhez méltó géppuskasorozattal öli halomra az istenek csapatait, melyre aztán a kiabálós refrén csatakiáltásként terül rá, hogy heves headbangre késztesse a hallgatót, némi nehézlovassági galoppot is bevetve.

Hagyományosabb riffel kezd a Break Down The Walls, itt érzem először, hogy ehhez a dalhoz kevés volt az énekes hangterjedelme, a magasabb hangoknál bizony némi bizonytalanságot tapasztalhatunk, holott a refrén itt igazi, ortodox, fülbemászó heavy dallam. Az ikergitárok remek kihasználtsága - mely az egész lemezre jellemző – számomra az album egyik kedvencévé teszi a dalt.

A No Way Out kapkodós, speedes ütemei sajnos kissé egyhangúvá válnak a dal végére – itt hiányolom az ütősebb énektémát, hiába a durva, modern riffropogás - , majd a Change To Be Free bizonyítja, hogy dallamérzékben azért nincs hiány.

A lemez címadó dala ismételten csatába vezet minket, himnikus refrénnel, húzós gitárszólóval, majd a Final Warning középtempós döngöldéje játszat velünk fej falbaverőst, jól eltalált refrénnel. Én úgy gondolom, hogy ezeknek a lazább, középtempós daloknak kicsit nagyobb teret lehetne hagyni, meg van hozzá a dalírási tehetség, hogy igazi himnuszokat kapjunk, nem beszélve a dinamikai váltások szükségességéről és hatáserősítéséről. A lemez két utolsó dala a korábbi demóról ismert, ezek a hagyományosabb heavy oldalát villantják fel a bandának.