Therion: Gothic Kabbalah
írta garael | 2006.12.27.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Therion élő bizonyítéka annak, hogy a tehetséget nem lehet műfaji korlátok közé szorítani: a valamikori death zenekar a stílus megszabta keretek között éppen azokat a szegmenseit utasította el a metal zenének, melyek a csapat lelke, Christofer Johnsson szerzői vénája folytán megalapozták a mai Therion helyét a metal-palettán. Ugyan a Lepaca Kliffoth -on is érződött, hogy itt most valami új van készülőben, ám a Theli már egy , a futó divatoktól független új útra lépett bandát mutatott be, mely töretlen elképzeléssel haladt afelé cél felé, melyhez most elért. Ezt a lemezt leszámítva a Therion egy olyan komolyzenei hatású metallal állt elő, melynél kedvenc műfajunk sokszor már csak untermanja lehetett a klasszikus melódiáknak, melyeket ha elválasztunk a rockos részektől, ugyanúgy megállják a helyüket a mai modern, szimfonikus zenék világában, mint így, kétéltűként lavírozva a zenei tengereken. Talán ez az a többlet - és persze a komolyzenei részek kidolgozottsága, azok speciális, komor világa - mely a többi szimfonikus csapat fölé emelte a Theriont. Chris szerencsére felismerte, hogy eme új zenei dimenzió kiteljesedéséhez szükség van egy olyan énekesre, ki ugyanúgy képes az "operás" dallamok ( bár eddig nem használtam ezt a jelzőt, mert a komolyzenei részeknek nincs nagyon közük ehhez a műfajhoz) tolmácsolására, mint a metal témák stílushű közvetítésére. Mats Levén nemhiába szocializálódott a 'neoklasszicista metal" elsőszámú mesterénél, hangja univerzális adottságként képes megfelelni ezeknek a követelményeknek. Kíváncsi voltam, hogy a Sirius B/Lemuria barokkosan tömény világa után lesz - e értelme méginkább ornamentizálni a dalokat, - nekem már így is kissé túl rafináltra sikeredett a két lemez - , vagy pedig megpróbálnak némileg elmozdulni e tökélyre vitt irányvonalról. Úgy gondolom, Therionéknak sikerült ezt a kényes lépést megtenniük egy olyan mozdulattal, mellyel kibújtak a túlvállalás csapdája alól, ugyanakkor az "ortodox" híveknek sem okozhattak csalódást. Az új dupla lemez ugyanis - megtartva a komolyzenei részeket -a világzene színterére csalja most a hívőket, melynek sokrétűsége és gazdagsága szinte minden műfaji korlátot lebont. Ennél fogva én úgy érzem, kissé szellősebb is lett a lemez, a dalokat nem nyomják annyira agyon a komolyzenei témák, és némileg a metal is több szerepet kapott a dallamközpontúbb megközelítésben, melyben ugyanúgy megtalálható egymás mellett a keleties, ősi folkzenei motívum, és a már megszokott nagyzenekari ária, melyekre jótékonyan borulnak rá a rockzenei riffek és persze az énekesek remek témái. Mats Leven mellett két gyönyörű női hang segíti ennek az ezerszínű világnak a megismerését, valamint a Mercyful Fate, a King Diamond és a Dream Evil zenekarokból ismerős Snowy Shaw, ki méltó partnere a felvonultatott dalnokoknak. Az első dal akár a Vovinon is szerepelhetett volna, - persze némileg lassítottabb kiadásban, az igazi változást azonban a második szám, a lemez címadója jelzi, melyben a témához illő folkbetétek és a csodálatos énekesi duett teszi teljessé a gitárszólók aláfestéseként megszólaló népi hangszereket. A dallam szinte azonnal beleül a hallgató fejébe, hogy aztán megmutasson valamit az ősi "mágia" erejéből. ( Bevallom őszintén, a Kabbaláról csak Madonna újabb nevetséges szerepjátszása kapcsán hallottam, mindenestre érdemes utánanézni azoknak, akik jobban bele szeretnék ásni magukat a lemez szövegvilágába, és persze megkönnyíteni a zenei értelmezést is). A The Perennial Sophia ugyan szintén komolyzenei - folk ihletésű darab, ám mégsem annyira, hogy a rockalapok eltűnjenek: igazi, kissé doomos, ám slágeres metalvázra építkeznek a díszítő kórusok és a nagyzenekari elemek, hogy aztán ismét előtörjenek a keleti motívumok az első lemez kissé musicales - filmzenés hatású tételében, a The Wisdom and Cage-ben. A Son Of The Staves Of Time ugyan operás témával nyit, ám talán az első lemez legfogósabb tételévé növi ki magát. Jóllehet a körítés itt is inkább komolyzenei, ám Leven rockgéniuszi orgánuma megbizsergeti az egyszerű metalhívő szívét is. A Tuna 1613 aztán bekeményít, hogy némi hangulati árnyalatra visszaidézzen a Therion múltjába, majd hogy átadja helyét az első lemezt záró Trul szintén brutálisabbra vett riffjének, ami aztán középkori hangulatot teremtve villant fel számomra némi bedurvított Blackmore's Night dej vu-t. A második lemez talán egy kissé nehezen befogadhatóbb tételeit tartalmazza a Kabbalának, egy árnyalatnyival több metal elemmel, tempóval. A nyitó dal hangsúlyos, menetelős riffje a régi, "egyiptomi rabszolgás filmek" zenéjét eleveníti fel, érdekes módon nekem a Three Treasures -nél ismét a musicalek témakibontásai ugranak be. Egy, akár true heavy-nek is felfogható metalriff adja az alapját a The Path To Arcady - nak, majd a The Trinity és a The Falling Stone vágtája erősíti a power jelleget. A záró, monumentális Adulruna Redivia remek összefoglalása a dupla lemeznek, tömény esszenciája a Kabbalah világának, málházós kórusokkal, fülbemászó szintitémával, epikusan kifejtős dallamokkal, szinte progresszív hangulati váltásokkal és fantasztikus gitárjátékkal. A Therionnak sikerült egy újabb mérföldkövet állítani a 66-os úton: a világzenét a metalba beemelő, a kokolyzenébe integráló munkájával olyan lehetőségeit villantotta fel a metalnak, melyet eddig csak mi, rockhívők tudtunk, ám tudnia kéne minden zenét hallgató embernek.
Legutóbbi hozzászólások