Amon Amarth: Deceiver of the Gods

írta Jocke | 2013.06.21.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Metal Blade

Weblap: http://www.amonamarth.com

Stílus: Dallamos death metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Johan Hegg - ének Olavi Mikkonen - gitár Johan Söderberg - gitár Ted Lundström - basszusgitár Fredrik Andersson - dobok
Dalcímek
01. Deceiver of the Gods 02. As Loke Falls 03. Father of the Wolf 04. Shape Shifter 05. Under Siege 06. Blood Eagle 07. We Shall Destroy 08. Hel 09. Coming of the Tide 10. Warriors of the North
Értékelés

Csekély azon zenekarok száma, akiknek úgy várom éppen aktuális albumát, mint idült alkoholista a reggeli fröccsadagját kisgyermek a karácsonyfa feldíszítését. Az Amon Amarth közéjük tartozik, így már jó előre be volt karcolva a naptárba június 21-e, az úr kettőezer-tizenharmadik esztendejében ugyanis a nyári napfordulón érkezett meg a Jézuska. A ’Deceiver of the Gods’ címadója pedig már április idusa óta kint feszített a tyúbon, ami hozta magával a konstans magas minőséget, de a kötelező és megszokott AA paneleket is. Hatalmas tét nehezedett a ’Deceiver’ album vállaira, hiszen egyfelől bivalyerős elődeivel kellett felvennie a versenyt, másrészt valahogy el kellett kerülnie a kínos önismétlést, amibe Johan Heggék az utóbbi időben néha-néha bizony belefutottak (akarom mondani belehajókáztak).

Nem rejtem véka alá, hogy számomra a ’With Oden on Our Side’ az egyik legnagyobb dallamos death alapvetés, tehát egyik utód sem ússza meg (a pózer bandák meg főleg nem), hogy ne a 7 évvel ezelőtt megjelent albumhoz hasonlítsam. Eddig a ’Twilight of the Thunder God’ és a ’Surtur Rising’ is bukta a próbát, pedig egyik lemez sem volt gyenge eresztés. Szerencsére az Amon Amarth jó magasan tartja a lécet, és mindig sikerül egy bitang jó albummal előhozakodnia. Még nagyon friss a románc a ’Deceiver of the Gods’ és köztem, mindössze 2-3-szor tudtam magamévá tenni, de könnyen előfordulhat, hogy Oden ezúttal valóban kénytelen átadni a trónt a csaló isteneknek. Csak nehogy aztán mérgében ránk zúdítsa a Ragnarököt…

Benne van a pakliban, mert gyilkos méregtől itatott az album mind a 47 perce. A ’Deceiver of the Gods’ az eddigi talán legagresszívebb, leggonoszabb Amon Amarth lemez. Kevés rajta a direkt "sláger" (talán csak a címadót és az Under Siege-et mondanám annak), inkább egy nehezen áthatolható, sötét fallal találjuk szembe magunkat, amely mögött egyszerre tombolnak a vészjósló gitárszólamok és a fülbe mászó melódiák, amelyeket Johan Hegg vérfagyasztó hörgései tesznek teljessé. A szaggatott refrénnel és gitártémával operáló Father of the Wolf, – aminek Istenemre esküszöm, hogy van egy kis The Rivalry beütése a Running Wildtól – a gyűlölettel teli Shape Shifter vagy a mind közül talán leggonoszabb, a hatalmas rifftömegnek és gépies zakatolásnak tűnő Blood Eagle már szervezik is a főisten trónfosztását.

Persze ha nagyon bele akarnék köpni a farkashallevesbe, akkor hét dal után akár azt is mondhatnám, hogy az Amon Amarth ezúttal is olyan albumot szabadított ránk, mint az eddigiek, de ez nem feltétlenül fedné a valóságot. Az album egyik legékesebb darabjának számító Hel különleges hangulata és Messiah Marcolin (ex-Candlemass) elborult éneke egy szokványosnak nem nevezhető Amon Amarth tételt eredményezett. Ráadásul duettet „énekelnek” Heggel, ami megint nem éppen tipikus AA-történet (annak ellenére, hogy pl. a 'Twilight of the Thunder God'-on is szerepeltek meghívott vendégek). Az Under Siege-ben pedig Lundström pár másodperces magányos basszusfutama csalt mosolyt az arcromra.

Az öldöklő hangulatot a Coming of the Tide szakítja félbe, pontosabban fogalmazva a ’Deceiver of the Gods’ legkevésbé feszes dalát üdvözölhetjük benne. A nyolc perces Warriors of the North pedig tökéletes befejezés, elnyújtott dallamokkal, erőteljes dobolással és ide-oda pattogó, játszadozó gitárszólóval.

Negatívumként (hát hadd szúrjak már oda egy iciripicirit) a dobok és a gitárok viszonyát hoznám fel, sok helyen mintha felülkerekedne a cájg a gitársávokon, magas hangerőn kicsit be is torzul a hangzás, de aki ezt korábban megszokta tőlük, annak nem fog gondot okozni. A Blood Eagle kezdő hangeffektjei miatt viszont majdnem levontam vagy három pontot, akkora WTF-et váltott ki belőlem. Pár másodperc erejéig valakit gerincre vágnak, vagy éppen farkasszájba tömnek (elképzelésem nincs, komolyan mondom), aminek hatása nagyjából olyan, mintha egy véresen komoly filmbe belevágnánk pár másodpercnyi képregény-jelenetet.

A ’Deceiver of the Gods’ azonban annyira méregerős, hogy ilyen kis nüanszok nem fognak megakadályozni abban, hogy idén már nem először lépjem át a kilences határt. Most, hogy negyedszerre is háltam egyet újdonsült arámmal, bizony be kell látnom, hogy ez a friss hús sokkal tüzesebb és brutálisabb, mint hét évvel idősebb első feleségem (jelen esetben persze tételezzük fel, hogy Oden nő – a Helloween is megénekelte a Mrs. Godot, szóval a dolog abszolút nincs kizárva).

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások