Ismeretlen remekművek - Eternity X: The Edge

A ’The Edge’ olyan, mintha a Savatage progresszív metal operát írt volna, miután rongyosra hallgatták a Queen-lemezek mellett a Jézus Krisztus Szupersztárt is. Az Eternity X albuma grandiózus progresszív metal mestermunka, roppant kifejező és teátrális vokálteljesítménnyel, klasszikus gitár- és billentyűszólókkal, komplexen szőtt basszusfutamokkal és technikásra vett dobolással. A ’The Edge’ a hiányzó láncszem az ’Operation Mindcrime’ és a ’Scenes From A Memory’ között.

Az Eternity még a ’80-as évek közepén kezdte aprítani a metalt. Tagcserékkel, névváltoztatással (az X-et kellett odabiggyeszteniük jogi problémák miatt) és stíluskorrekciókkal telt karrierjük első 10 éve: a kizárólag konceptalbumokat gyártó banda első nagylemeze, a ’Zodiac’ speed metalosabb, az 1995-ös ’Mind Games’ a power metalosabb végéről fogta meg a fémzenét. A ’The Edge’ logikus folytatása a korábbi lemezeknek, ugyanakkor jelentősen el is tér tőlük. Jamie Mazur billentyűs leigazolásával az Eternity X hangzása szimfonikus dimenziókkal bővült, közelítve azt az ’Images & Words’ érás Dream Theater megszólalásához. De míg a ’90-as években monumentális sikereket besöprő Dream Theater zenei öröksége fojtó ölelésbe vonta a komplett prog-színteret (alig jött olyan új prog. banda, amelyik nem Portnoy-ékat fénymásolta), addig az Eternity X-nél ez inkább csak hasonlatot jelent. Keith Sudano zenekarának megvannak a nyíltan felvállalt gyökerei, példaképei – amik közé a Savatage zongoracentrikus eposzaitól kezdve Johann Sebastian Bach grandiózus dallamvezetésén Geoff Tate plafonpucoló orgánumáig és az ’Operation Mindcrime’-on nyújtott változatos teljesítményéig sok minden békésen megfér egymás mellett –, ugyanakkor maradéktalanul önálló, egyedi, amit ez a zenekar ’The Edge’ c. lemezén produkált.

Ha szaporítani akarjuk a párhuzamokat, akkor a Rush dalcentrikus progresszivitása sem áll távol az Eternity X-től. A ’The Edge’-n ugyanis nem találunk sokperces hangszeres szólócsatákat – ugyan az Edge of Madnessben akad egy gitár-szinti párbaj, amiben mintha csak Malmsteen feszülne Vitalij Kuprijnak –, vagy szembeszökően túltechnikázott részeket. „Szeretem a különböző dallamokat, és ahogy az egyes zenei részek a saját útjukon járnak, mégis nagyon szépen egymásba simulnak.” – vallja az Eternity X progresszivitásáról Jimmy Paruta dobos. „A zene is sokkal progresszívebb, mint azt elsőre kihallaná az ember, mert olyan gyönyörű melódiák vannak a dalokban, de ha külön figyelnéd mindegyik zenészt, rájönnél, hogy milyen technikás minden egyes rész. Ez egy Eternity X védjegy, és ez választ el minket az olyan zenekaroktól, mint a Dream Theater, amiknél nem marad rejtve semmi a progresszivitásból. Mi a dallamokra helyezzük a hangsúlyt.”

És milyen dallamokra! A ’The Edge’ rogyadozik az emlékezetes, fülbe stiftezett melódiáktól. Kétségtelen, hogy ügyes kezű zenészek pengettek és csapkodtak az Eternity X-ben, de Keith Sudano volt az, aki áttolta őket a zsenialitás fenségterületére. Sudano, a fő dalszerző és énekes csúcsteljesítményét szállítja ezen a korongon, ami sok szempontból emlékeztet arra, amit Tate produkált a Queensryche kultikus konceptlemezén. Ahogy egy amazonos vásárló olyan találóan megfogalmazta: Sudano változatosságát nem a bebarangolt oktávok száma, hanem a felvett és eljátszott személyiségek mennyisége adja vissza leginkább. A ’The Edge’ konceptalbumként az őrület határán tébláboló emberekről szól, és Sudano belebújik a karakterek bőrébe, és olyan kifejezően játszik a hangjával, mint egy színész az arcával, a mimikájával. Elsuttogott vallomások, dühödt számonkérések, kétségbeesett tépelődések, zaklatott követelőzések – tiszta drámaszakkör ez a lemez. Nem csodálkoznék, ha Roy Khan bevallaná, hogy a ’The Edge’-ről és Sudanótól tanulta a mesterségét. Az Edge of Madness okán még annak is utána túrtam az internet adattárában, hogy szerepel-e vendégénekes a lemezen, mert nem létezik, hogy mindent Sudano énekel. Pedig létezik. 1997-ben egyszerűen nem volt olyan érzelem és melódia, amit Keith Sudano ne tudott volna előadni. Néhol egészen poposra fazonírozza a dallamokat (Fly Away), máskor rock operásra veszi a figurát (The Confession), de simán hozza a klasszikusabb power metalos megoldásokat (Rejection), és a himnikus-epikus hatáskeltés se áll tőle távol (Baptized By Fire). Tagadhatatlan, hogy a nagy igyekezet közepette főhősünk belefut pár közhelybe, s néhány dallammenetét roppant patetikusan íveli, de ennyi még bőven belefér. Annyi érzelem csordul ki a srác torkából, hogy Sudano mellett Mariusz Duda pl. egy lelketlen fráternek tűnne, de annyira variált, sokoldalú Keith teljesítménye, hogy a giccsesebb pillanatokat elnézzük neki.

Személyes kedvencem a The Confession, amiben Istennel perel Sudano. Ugyan Carmina Buranávál kezdeni egy metal dalt talán már ’97-ben is elcsépeltnek számított, de ami utána következik, az egy perfektül hangszerelt progmetal-opera. Power metalban foganatosított, magas fekvésű, drámai vokál, előtérben dörmögő basszusgitár, komor hangszíneket festő billentyűtémák – zseniális. Ahogy hangvételt váltanak, mikor már éppen feloldották a drámát, s vészjósló atmoszférát csennek a sorok közé, azt tanítani kéne. Nem kevésbé gyenge a háttérvokálokkal dúsított A Day In Verse sem (a kezdést érdemes összevetni az Edge of Thornsszal), amely egy klasszikusan ívelt gitárszólókkal tűzdelt, de zongoravezérelt líraként kezd építkezni, hogy egy korrekt szólóblokkba torkolljon – a progmetal egyik legszebb balladáját élvezhetjük formájában.

Az Imaginarium a maga tízperces játékidejével a kötelező progmetalos eposz, a háttérben bariton háttérkórussal, sodró-súlyos gitárriffekkel, és számos tempó- és témaváltással. Hasonlóan lüktet az Edge of Madness, ami őrült vokálperformanszával emelkedik ki, míg a mindössze három és fél perces Rejection – amelyet állítólag a You Oughta Know c. Alanis Morissette szerzemény inspirált – a maga dinamikusan pulzáló, indusztriális basszus- és gitártémájával. A Baptized By Fire a power metal galoppozását és az emelkedett, himnikus hangulatot domborítja ki, amely egyébként a komplett lemezre jellemző. Merőben drámai az egész alkotás, amelyet a hangsúlyos billentyűs részek okán előkerülő Savatage-áthallások, valamint a klasszikus zenei ihletettség is fokoz. Utóbbi főként az öt részes, és a lemezen szétszórt The Edge c. megakompozícióban bukkan fel: a The Looking Glass refrénjében fülpróbáló női operakórus kísért, az Existence Chapter 1.000.009-ben pedig egy Beethoven-téma köszön vissza. Az operás kórusról állítja az általa feltöltött Youtube-verizónál Keith, hogy azt ma már másképp csinálná: „Soha nem szabadott volna olyan magasra mennem a vokálokkal ebben a kórusban. Akkoriban jó ötletnek tűnt, de ma már megváltoztatnám, ha visszamehetnék. Anno mind egyetértettünk, hogy jól hangzik, de úgy érzem, hogy nem hallom a dalszöveget… és ezek igazán klassz szövegek, ha én mondom.”

Az itt-ott felbukkanó klasszikus zenei betétek viszont csak rásegítenek az egyediség érzetére: a ’The Edge’-n folyamatosan felbukkannak olyan hangszínek, dallamok, zenei megoldások, amiket más metal lemezen nemigen hallani. Az Eternity X úgy tudott progresszív lenni, hogy közben nem kellett túlhangsúlyoznia a technikás játékot, ahogy Peruta is mondta. Váltásaik, húzásaik, és az a temérdek zenei ötlet, amit egy-egy dalban kifejtenek, garantálják nekik azt a jelzőt, amit ők jellemzően korlátozónak éreztek magukra nézve. „[Azért vettük le a progresszív jelzőt a honlapunkról a zenekar jellemzésénél, mert…] úgy éreztük, ez a kifejezés túl korlátozó, illetve hogy nem reprezentál minket elég pontosan. Ha elő kéne hozakodnom egy másik kifejezéssel, akkor talán a melodikus metalt mondanám, de még ez sem adja vissza, hogy mik vagyunk. Mi egy rockzenekar vagyunk, ami jól játszik, jó dalokat ír, és a nagyszerű zene érdekli. Vannak kemény és vannak klasszikus gitárrészeink. A vokálok között van ének, sikítás és suttogás. Néhány gyors, néhány lassú. Túl sok ember gondolta azt, hogy nem vagyunk progresszívek, és túl sok gondolta azt, hogy túl progresszívak vagyunk. Az egész zavaros lett, úgyhogy megpróbáltuk elkerülni ezt a problémát.”

Az igazi probléma viszont nem is az öndefiníciós kérdésekben rejlett, hanem abban, hogy az Eternity X ezután nem tudta megközelíteni csúcsteljesítményét. Elsősorban azért, mert 1997 óta nem adott ki albumot. 2000-ben ugyan elkészült a ’From The Ashes’, amelyet Keith a zenekar ’Empire’-jeként definiált, ám az album végül csak próbatermi felvételként, demós formában létezik (pár dal felbukkant a Youtube-on). Az Eternity X ezután egyszerűen kámforrá vált, vélhetően feloszlott, míg 2006-ban Keith Sudano egy új felállásban, billentyűs nélkül (!) szervezte újjá a bandát (Jerry Prater gitár, Dusty Owens gitár, Josh Starkey dob és Terry Richards II basszusgitár). Akkor új lemezt ígértek, és a MySpace oldalukon egy ’The Order’ nevű album is ott díszeleg, ami elvileg megjelenésre vár – jó pár éve. Keith Sudano tavaly felbukkant a Facebookon és a Youtube-on is, utóbbira többek közt feltöltötte az Eternity X teljes albumait (lentebb meghallgatható az egész ’The Edge’). Facebookon jelenleg kőkemény 12 rajongója van, velem együtt. Mindenesetre a közösségi oldalon keresztül sikerült elérni Sudanót, aki még aznap válaszolt interjúfelkérésünkre, úgyhogy hamarosan bővebb információkkal szolgálhatunk az Eternity X múltjáról és jövőjéről. Addig is: irány az ép ész, a progresszív rock és a metal zene pereme. Megfelelő kiadói háttérrel, jobb hangzással és szerencsésebb csillagállással ez a lemez akár a prog/power metal klasszikusai közé is bejátszhatta volna magát. A ’The Edge’ minden heavy/power/progresszív metal rajongónak kötelező tananyag!

Szerző: Tomka