Artlantica: Across the Seven Seas

írta Ivetka | 2013.05.30.

Megjelenés: 2013

Kiadó: SPV

Weblap: www.facebook.com/artlanticamusic

Stílus: Power metal

Származás: Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Dallamos zene, virtuóz gitár- és billentyűszólók, tökéletes harmónia – ezt ígérte Roger Staffelbach gitáros a lemez kapcsán. Szép kis társaságot sikerült összegyűjteniük a felvételekre: az énekesi posztot John West (ex-Royal Hunt) kapta, vendégként pedig itt-ott felbukkan Dani Löble a Helloweenből, Steve DiGiorgio (Sadus, Testament), valamint Chris Caffery (Savatage, Trans-Siberian Orchestra) is. Ha ilyen kaliberű zenészek összegyűlnek egy örömzenélésre, abból csak valami jó sülhet ki. Az ’Across the Seven Seas’ pontosan ilyen: egy igen erős debüt, profin összeállított dalcsokor.

Az előzetes ígéreteknek megfelelően a hangszerek ténylegesen harmonizálnak egymással, legszembetűnőbb a billentyűk és a gitárok párosa, a szintetizátor előnyben részesíti a keleties dallamokat és a csemballó-mímelést, míg a gitáros néhol modernebb, élesebb hangzással adja a poweres zakatolást. A sötétebb hangulatú dalokhoz nagyon jó választás volt John West markáns, magasakat is kiválóan hozó hangja, ami aztán dühös refrének után megszelídül az Ode to My Angelben, a lemez kötelező balladájában.

Eléggé kettősnek érzem a kiadványt, hiszen a bólogatós, remek dalok közé olyan dallamok, refrének ékelődnek, amik azonnal belemásznak az ember fejébe, de nem feltétlenül a jó értelemben. A címadó dal refrénje például számomra hihetetlenül idegesítően csengett a bódító, keleties dallamvilága és vontatottsága miatt, napokig nem tudtam kiűzni a gondolataimból, és nem ez volt az egyetlen. Az Across the Seven Seas példájával lehetne demonstrálni az egész albumot: a nehézkes verzék és a fentebb említett nem túl kellemes refrén mellett a szólós átvezető részben felgyorsul a tempó, és a neoklasszikus billentyű- és gitárfutamok párosa már-már katarzisélményhez vezet, ám mielőtt ez elérkezne, ismét visszatér a fődallam…

Erre a sémára húzták fel az összes dalt, és ez a lemez legnagyobb hibája. Kellemes, és szívesen elhallgatja az ember, ám kedvenc dal, vagy akár olyan, amihez vissza-visszanyúlnánk, most nem született. Kiemelkedő és nagyon rossz szerzemény sincsen. Az egyetlen, ami kicsit megnyerte a szívem, az Ode to My Angel volt, amit egyébként már ezerszer hallottunk más és más felállásokban, és egy óriási klisé, de mégis gyönyörű, és ismét bebizonyítja, hogy a power metal csapatok írják a legszebb balladákat.

Végeredményben azt mondanám, hogy jó kis délutáni hallgatnivaló az Artlantica debütje, a neoklasszikus dallamok miatt különösen ajánlott a műfaj szerelmeseinek, ám akik a sebesség megszállottjai, inkább evezzenek más vizekre.

Pontszám: 6