Hardcore Superstar: C'Mon Take On Me

írta MMarton88 | 2013.05.10.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.hardcoresuperstar.com

Stílus: Glam rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Sokszor eltűnődik rajta az ember, hogy a jól menő dolgokat miért kell teljesen váratlanul elszarni. Miért van az, hogy egy alapvetően sikeres, és magából sorra abszolút minőségi lemezeket kiköpködő, király banda teljesen váratlanul változtat a bevált recepten? Miért megy ingoványos talajra, miért próbálja hirtelen megújítani önmagát, vagy a zenéjét? Persze a művészi szabadság adott, de annyi önkritikával egy profi együttesnek rendelkeznie kellene, hogy tudjon a saját erősségeiről, gyengeségeiről. Utóbbiakat pedig messze elkerülje. Persze ha valaki az elmúlt években nem csak szupersztárrá vált, hanem még hárdkór is e mellé, akkor könnyen elrepülhet a realitás talajáról...

Az előző évtized második fele egyértelműen a glam feltámadásáról, és előretöréséről szólt – legalábbis Svédországban. Érdekes amúgy a skandináv ország metal zenére gyakorolt hatása, anno a göteborgi bandák igazi extrém zenei forradalmat robbantottak ki, s noha ez az új hullámos glam vonal (szerencsére) nem nagyon ütötte fel a fejét a Balti-tengertől délre, az olyan bandák, mint a Crashdiet, a The Poodles, a Vains of Jenna, a Crazy Lixx, a Gemini Five, vagy a Babylon Bombs (illetve a finn Reckless Love és a norvég Wig Wam) ellátta hallgatnivalóval a kontinens összes tupírmániás tinilányát. Mégis a színtér egyik legnagyobb császára, a giccses körítést hála égnek annyira nem favorizáló, szupertökös Hardcore Superstar volt. Gyakorlatilag a ’Hardcore Superstar’, ’Dreamin’ In a Casket’, ’Beg For It’, ’Split Your Lip’  négyessel óhatatlanul bevésték a nevüket a metal nagykönyvébe, és a korábban csak vegetáló sleeze/glam színtérnek néhány igen vad slágerrel adtak egy szép nagy rúgást a seggébe. A siker persze óriási volt Európa szerte, arról nem is beszélve, hogy hazájukban tényleg szupersztárrá avanzsálódtak. Szóval az előzmények alapján eszembe se jutott azt feltételezni, hogy egy kicsit is gyenge, vagy töketlen lemezzel készülnének a srácok. Sajnos itt jön a feketeleves: a ’C’mon Take On Me’ hatalmas csalódás.

Kezdjük is az elején: szinte nincsenek gyors dalok. Maximum helyenként, egy-egy témában röpül magasabb fordulatszámra a tempó, de Last Call For Alcohol/Sadistic Girls tempójában kirobbanó, arcbamászó, punkos, ám mégis kemény és vadóc slágerek egész egyszerűen nem kerültek a korongra. Egy sem. Márpedig a Hardcore Superstar kétséget kizárólag ezen a téren a legerősebb. Ehelyett mit kapunk? Kissé öreges lassúzgatást, helyenként pedig még bluesos elemek is rondítják az összképet. Váltakozó tempók, témahalmozás... mégis mi ez, progresszív glam rock? Mármint, értem én, hogy változik az ember, érik, zeneileg is mindig új kedvencei és hatásai lesznek... de a metalos él visszavétele akkor is hatalmas hiba volt.

Ez főleg első hallásra eléggé sokkoló... valahogy én mindig egy mai köntösbe ültetett Skid Row-t várok tőlük, ami ezúttal elmarad. Pár hallgatás után aztán persze jobban beérik a dolog, főleg a refréneknek, illetve a továbbra is erőteljes vokáloknak köszönhetően. A One More Minute, vagy az Are You Gonna Cry Now dallamai pár hallgatás után kérlelhetetlenül berögzülnek, a Won’t Take The Blame az egyedüli olyan dal, amelyik kb. az elejétől a végéig egészen rendben van, de a Because of You vagy a Too Muck Business is tartogat combosabb pillanatokat. Ami óriásit dob az albumon, az Joakim Berg énekteljesítménye, egészen pontosan orgánuma: nagyon vad és arcbamászó. Szerintem a csávó még a himnuszt is úgy énekli el, mintha meg akarná dugni, vagy fel akarná szívni. Szóval lehet pár dolgot szeretni, a gond csak az, hogy a zenei paletta kiszélesítésével, és a kevésbé direkt dalokkal a minőség is felhígult. El lehet hallgatni a középtempós verzéket, vagy a bluesos hatásokat, de ilyeneket más bandák ezerszer jobban tolnak. Az meg valahogy kimaradt, amiben a HCSS a legjobb.

Pontszám: 5.5