Pink Cream 69: Ceremonial

írta Tomka | 2013.05.05.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.pinkcream69.de

Stílus: Hard rock

Származás: Németország / Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

A Pink Cream 69 a dallamos rockzene egyik legalulértékeltebb zenekara. Punktum. Persze aki olyan idióta nevet választ magának, amit csak a deathcore színtér humorrépától fuldokló üdvöskéi tudnak felülmúlni, mint a We Butter The Bread With Butter vagy az I Drink My Coffee Alone, az ne is csodálkozzon. Vagy folytathatnánk: akinek ebben a marketingorientált világban nincs hivatalos Facebook-profilja, a beígért klipet (ami ’98 óta az első lenne!) nem készíti el (vagy legalábbis nem tölti fel Youtube-ra), az mintha szándékosan buktatná orra magát. Komolyan, egy demós hajdúböszörményi garázsrock zenekar jobban menedzseli magát, mint ezek a világhírű zenészek. Az egyetlen fontos hírmorzsa, ami eljutott a rajongókhoz, az Kosta Zafiriou dobos távozása, aki még a Unisonic-ban is több pénzt láthatott, mint a PC69-ben, és ezért igazán nem kárhoztatjuk.

De mielőtt felemlegetnénk a komplett bandatörténelmet Andi Deristől a grunge-os zsákutcaként aposztrofált ’Change’-ig, legyen elég annyi: a Pink Creamnél kevesebben vágják jobban a heavy metalt és a dallamos, amerikai ízű rockzenét összegyógyító rock ’n’ roll keveréket. A Whitesnake, a Bon Jovi vagy épp a Dokken büszkén feszíthetne olyan bejegyzésekkel az újkori diszkográfiájában, mint a ’Pink Cream 69’, az ’Electrified’ vagy a ’Sonic Dynamite’. Ami már ennyi címből is lepárolható, hogy a lassan, de biztosan nemzetközi szuperprodukcióvá érő bandát nem feltétlenül eredeti gondolkodók alkotják, de ez esetükben bocsánatos bűn: a ’90-es évek közepének műfaji tévelygéseit nem számítva rossz PC69-lemez nem létezik. Miután az ’Electrified’-on elhatározták, hogy visszatérnek az eredetileg kitaposott ösvényre, még a kraftot sem spórolták ki az új évezredbeli lemezekből, amik a korábbiaknál fémesebben, ércesebb, lendületesebben szólaltak fel. Persze az se árt, ha egy világhírű producer a basszusgitárosod…

’98 óta jobbnál jobb dalcsokrokkal kenyerez le a Pink Cream 69, és ezt az impresszív szériát nem a ’Ceremonial’ fogja megszakítani. Ugyan a zenekar élete kissé zavarossá vált az utóbbi években – Place Vendome-tól Voodoo Circle-ig rengeteg mellékprojekttel terhelték le magukat a tagok, olyannyira, hogy aktivitását tekintve maga a PC69 tűnt már csak egy hobbizenekarnak–, de a ’Ceremonial’ olyan flottul szórakoztat, mintha nem is 6 év telt volna el az ’In10sity’ óta. Ez a banda 11. lemeze, ami lepapírozva, barátok közt is maximum biztonsági játék lehet, ám Readmanék nem ismétlik magukat: míg a ’Thunderdome’ vagy az ’In10sity’ épp azáltal hatott üdének és frissnek, hogy keményebben döngölte a dallamokat, a ’Ceremonial’ a zenekar legkönnyedebb albuma. Wardék bizony felpattantak az AOR ’80-as évek arénáiba visszaszáguldó nosztalgiavonatára, de szerencsére retúrjegyet váltottak, és mindig egy izmosabban odacsapott dalra váltanak, ha túlságosan elérzékenyültek (ld. The Tide – Big Machine).

Az új lemezre tehát nem is annyira a Helloweennel és a Stratovariusszal közös turné, hanem a számtalan melodikus rock projekt nyomta rá bélyegét, amiben a PC69-szekció részt vett az utóbbi években. David Readman például biztosan eltévesztette párszor a stúdió ajtaját, és azt hitte, a Whitesnake-t koppintó előtt tisztelgő Voodoo Circle lemez (’More Than One Way Home’) felvételeire ugrott be, ugyanis a Circle-n kívül talán még soha nem énekelt ennyire Coverdale-esen, mint most. A Ward-szerzemények (Special, The Tide, Let the Thunder Roll) is olyanok, hogy simán mehetnének a készülő Place Vendome albumra, de talán a Unisonic döntőbizottsága sem dobta volna ki őket. Amit viszont a srácok egytől egyig kikukáztak, az minden olyan dallam, ami nem férne be egy himnuszba: a ’Ceremonial’ rogyadozik az orbitálisan nagy énekdallamoktól. Én leszek az utolsó, aki letagadja, hogy ez a lemez bizony az (egyik) legáramvonalasabb és legkommerszebb PC-korong, viszont a ’Ceremonial’ úgy ahogy van, tökéletes rádiórock – ha kevésbé lenne kificamodva a közízlés, akkor bizony a Wasted Years-t meg a Right From Wrongot kéne sugározni egyenesen a dugóban veszteglő autóvezetők fülébe.

Szóval – ahogy az a bandától elvárt – a lemezen kizárólag slágerek sorjáznak. Aki elindítja a ’Ceremonial’-t, az annyi cukrot kap az arcába, mintha egy börleszk-tortacsatában telibe találná egy orosz krémes, de ez a Readman gyerek már csak ilyen: ha kinyitja a száját, mindig valami tapadós übermelódia jön ki belőle. A lemez szerencsére a változatossággal sem szerénykedik, tradicionálisan lazább rock ’n’ rollozás (I Came To Rock) ugyanúgy akad rajta, mint az ’In10sity’ keményvonalas riffjeit idéző bólogatós alapozás (Land of Confusion). A Special a mézédes refrén mellett a gitár vezérmotívumát is beragasztja a memóriába, a Big Machine húz, mint az új Corvette C7 kabrió (nem is csoda, a Whitesnake-től lopták a riffet), a Find Your Soul elszáll, mint western-statiszta egy Bud Spencer-pofontól, a The Tide pedig úgy csűri-csavarja azokat a power balladás melódiákat, hogy bármelyik VH1-os műsorszerkesztő elsírná magát örömében. Nem mondom, hogy néha nem kívánkozik vissza a fülbe a PC69 kevésbé lekerekített és kiszámított dallamvilága, de a ’Ceremonial’ egyszerűen hallgattatja magát, és a január óta elszállt több hónap alatt sem untam rá – ami bizony nagy szó egy olyan lemeznél, ami mást sem csinál, mint tökéletesen fogalmazza meg a mainstream rock formuláját.

Pontszám: 8.5