Tracer: El Pistolero

írta Tomka | 2013.04.20.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Cool Green Recordings / Mascot Label Group

Weblap: http://www.tracer-band.com

Stílus: Rock, blues-rock

Származás: Ausztrália

 

Zenészek
Michael Brown - ének, gitár Jett Heysen-Hicks - basszusgitár, vokál Andre Wise - dob
Dalcímek
1. El Pistolero 2. Lady Killer 3. Dirty Little Secret 4. Dead Garden 5. Ballad of El Pistolero 6. Santa Cecilia 7. Wolf in Cheap Clothes 8. Scream in Silence 9. Hangman 10. Manic For Ya 11. There's A Man 12. Until The War Is Won 13. Now I Ride
Értékelés

2011-ben a semmiből fújta elénk az ősrock-hullámba fél kézzel kapaszkodó Tracert a sivatagi szél. A két független minilemez után piacra dobott ’Spaces In Between’ meglepően érettnek mutatkozott, ráadásul a retrózást is csak mértékkel, elegánsan űzte: a ’70-es évek klasszikus blues-rockját gyógyította össze a populáris (poszt-)grunge bandák világával, aminek köszönhetően egy olyan tág játszóteret hasítottak ki maguknak lehatárolt műfajokból, hogy a ’Spaces In Between’-re mindenféle finomságot – balladát, desert rock himnuszt, pattogós bulislágert – pakolhattak. A lemez valahogy úgy születhetett, hogy a srácok six-packes olcsó sörökkel és gyűrött cigisdobozokkal átvészelték a 200 km-es utat a prérin keresztül, majd bevágták magukat a stúdióba, ahol lepörgettek pár Led Zeppelin, ZZ Top és Audioslave lemezt Jack Daniels-szel, majd csuklóból kiráztak magukból pár szutykos blues-rock slágert. A ’Spaces In Between’ csak úgy hányta magából az atmoszférát, és azoknak sem kell aggódni, akik nem szeretik a retro csapatok poros hangzását: a Tracer nem akar múltidézni, nála csak a riffek mosdatlanok. Olyannyira, hogy a második nagylemezre már egyenesen Kevin Shirley tehetségét állították szolgálatukba, aki némileg modernebb, keményebb élt adott a soundnak – az ’El Pistolero’-t nyitó El Pistolero mintha mélyebbre hangolva döngetné már a hangfalakat.

Egyébként nem ficamították ki a srácok régisulis ízlésvilágukat, az ’El Pistolero’ kb. ott folytatja, ahol két éve túl hamar abbahagyták. A Michael Brown vezette banda csak tolja, ami jön belőle – de immáron Leigh Brown nélkül. Az új korongon ropogtatja először a basszusgitárt Jett Heysen-Hicks, ami csak azért érdekes, mert így a srácok presztízst vesztettek Ausztráliában: a Young- és O’Keeffe-fivérek országában Mike Brown egyedüli testvér maradt a bandában (talán nem véletlen, hogy már Európába járnak turnézni – otthon Brown egykeként elvesztette a rockzenész-licenszét). A változás persze csak adminisztratív, a zenén nem érződik. Ha viszont van újdonság az ’El Pistolero’-n, azt a már a nevében kódolt western-dallamok jelentik, amik főleg a lemez vége felé dugják ki a tüskés riffek mögül fejüket. Míg a Tracer-dalokban alapvetően a desert rock hangulat kúszik be – amikor lobogó hajjal tépsz egy poros sivatagszéli autópályán –, addig a laza pisztolyhős-koncepció belengeti az ősamerikai zsáner atmoszféráját is a dallamvilágban.

A Tracernek jól áll a cowboykalap és a banditaorr, pláne, hogy alatta továbbra is a ’70-es évekből itt ragadt szakáll lengedezik a banda orcáján (na, majd lehet mereszteni nagyokat, ha elővillan Mike kisfiú-pofija az első klipben). Főhősünk, aki a Glenn Hughes iskola padjait koptatta és Planttól tanult meg hajlítani, szőröstorkú dallamokkal vendégeli meg a kocsmányi rajongótábort: már két hallgatás után is reflexből idézhetők a címadó, a Dirty Little Secret vagy a Santa Cecilia vezérmotívumai. A Hangmant is csak akkor lehet kiverni a fejedből, ha a címbeli hóhér tényleg lenyisszantja, a Manic For Ya a macsó szaggatott riffjével, a There’s A Man pedig Seattle-ből importált levegőjével marad emlékezetes. Hallható, hogy a srácok igyekeznek ínyencségekkel fűszerezni a kipróbált receptet: a Hangmanbe vonósokat csempésztek, a Ballad of El Pistolero címen pedig mertek írni egy echte balladát (nincs egy perc se, de atom jó).

Már a címadóból is árad a mocsok, Brown talán súlyosabban riffel, mint korábban: az El Pistolero akkora országúti himnusz, mint ide Iowa, ezt csak a Wolf In Cheap Clothes tudja megfejelni, abban tényleg egy díjnyertes riff veri az ütemet. A Scream In Silence szokatlanul lírai fogalmazásmódjával, az Until The War Is Won pedig vadnyugati romantikájával tűnik ki – mintha csak egy Tarantino-filmből ollózták volna ide. Kiemelném még a Dirty Little Secretet, ami jó kis lépegetős, megtépdelt riffel nyomul, a dal enyhén a QOTSA-t idézi. Amit azonban az ’El Pistolero’ számlájára kell írnunk: most kevesebbszer érezni a nagy elődök hatását, mintha némi fazonigazítás után végleg magára talált volna a Tracer. Ezekhez a hurrikán-erejű, pucér blues-rock riffekhez továbbra sem kell atomfizikusi diploma, de ebben áll az ausztrálok zenéjének szépsége: minden téma, minden dallam magától értetődik, mint a Gibson-sivatag.

(A lemez április 22-től, a megjelenés előtt egy héttel meghallgatható lesz a Hard Rock Magazin oldalán!)

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások