Killswitch Engage: Disarm The Descent

írta Tomka | 2013.04.16.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: www.killswitchengage.com

Stílus: Melodikus metalcore

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Killswitch Engage már a kezdetektől kilógott a többek közt saját maga által teremtett műfajból. Talán azért, mert a klasszikus lemezeik inkább metalosak, mintsem ’coreosak voltak. A ’Killswitch Engage’ vagy az ’Alive or Just Breathing’ heveny thrash és göteborgi metal hatásokról tanúskodott, de a black metalos gyűlöletkeltést sem vetették meg, ha történetesen be akartak mocskolni pár riffel. A műfaj azóta becsontosodott kliséi csak szerényen jelentkeztek, megfélemlítette őket a fémesebb hangvétel, a technikás gitárjáték és az érzelemdús vokalizálás, amibe a halálhörgés ugyanúgy belefért, mint a lepucolt, fényes dallamok. De a Jesse Leach-csel készült két lemezen még teljesen máshogy fektették meg a leányzót, keményebben döngettek, s a breakdownokkal sem segget ráztak, hanem a gravitációs erő hatását illusztrálták. Egyszerűen más volt a fontos, előbb szennyeztek hallójáratot, majd csak úgy mellékesen böktek oda valami fülbekúszó refrént. Újrahallgatva is, egyszerűen gonosznak tűnik az a két lemez, pedig már akkor is tudták, mitől döglik a poplégy. A Fixation on the Darkness mellett írtak olyan dalokat is, mint a Just Barely Breathing doomos mocsoksága vagy a To The Sons of Man két perc alatti bunkósága.

Aztán szép lassan eltanulták annak a műfajnak a közhelyeit, amit többek közt ők találtak ki. Alapjáraton semmi bajom Howard Jones-szal, nyilván nem ő tehet róla, nem ő volt a főnök, de valahogy a rajongói tudatalattiban az énekesekhez kötődnek az egyes korszakok – és legkésőbb 2009 táján bizony kezdett kifulladni, önismétlővé válni a dolog. Ezért is vidulhattak 2011-ben az ősrajongók, mikor Adam D újra lebratyizott Leach-csel, és összedobták az első Times of Grace lemezt. Jól is tették, hiszen a ’Hymn of the Broken Man’ komplexebb durvulásai szolidan visszakacsintottak a 2000-es évek elejére, és megágyaztak Jesse Leach visszatérésének. Persze, akik egy vissza-a-gyökerekhez típusú albumot vártak, azok nem a masszív izomriffek miatt verik a falba a fejüket, hanem azért, mert Leach ide vagy oda, a ’Disarm the Descent’-nek még mindig több köze van a kései Jones-, mintsem a Leach-érához.

A ’Disarm the Descent’-en a Killswitch Engage elköveti a metalosok ősbűnét: bedallamosodik. Persze, a metalcore egyébként is ki van űzetve a rock katonáinak paradicsomából, valahol a pokol tornácán fognak megsülni, ha Pokolgép vagy Maiden rajongók állítják össze az üdvözültek listáját. Pedig az új KSE-lemezen pont klasszikus metalból van több, mint a komplett metalcore-történelemben. Ha az első két lemez inkább a thrash-ből és a göteborgi metalból, akkor a ’Disarm the Descent’ a jelzők nélküli, puritán metal zenéből merít (hogy mást ne mondjak: a You Don’t Bleed For Meben galoppoznak). Jesse sem azzal tűnik már ki, hogy inkább hányja, mintsem üvölti a verzéket, hanem a tisztára mosdatott, kikapós refrénjeivel. Leach sokkal magabiztosabban kezeli a tiszta dallamokat, mint bő egy évtizede, s csak úgy lubickol a Soilwork világát és a ’Hymn to the Broken Man’-t idéző refrénekben.

Habár a Stroetzel-Dutkiewicz duó mit sem enged a technikásra vett gitárjátékból, a New Awakeningben vagy az In Due Time-ban a riffek mellé csak úgy dobálják a melodikus témákat. Igaz, a srácoknak nincs olyan meglepő húzása, mint a már említett, más műfajok felé kalandozó dalok a ’Just Alive or Breathing’-en, és a számok anélkül pörögnek végig, hogy megrengetnék a KSE-univerzumot, de mégis: a ’Disarm the Descent’ egy mocskos nagy slágerparádé. Mindegyikbe préseltek egy-két arccsontroppantó riffet, egy memóriába pörkölt gitárharmóniát, egy szaftos refrént, ráadásul az egészet olyan lelkesedéssel adják elő, mintha tizenéves suhancok lennének. Az elsősorban az énektémák terén fertőző dallamosodás persze azzal is jár, hogy a markáns KSE-hangulatvilág repedésein most besüt a nap (csak az Always-re nem jut belőle, ott a Katatonia-féle melankólia szelleme kísért), és a refrének is közkeletű melódiákból építkeznek. Ha valahol be lehet támadni a ’Disarm the Descent’-et, akkor az egyértelműen a sztenderd dallamokban rejlik; tagadhatatlan, hogy a srácok ezen a téren elsütnek pár ismerős viccet. Így hiába akadnak morcos gitártémák, az összkép sokkal pozitívabb hangulatú, mint korábban. Ugyan mutatóba akad pár blackes kapkodás, de ez csak látszatkeménység: a ’Disarm the Descent’ nem üt, hanem húz, inkább tempós, mint súlyos. Kvázi mintha az egész lemez Fixation on the Darkness márkájú klipslágerekből állna – ez nyilván majd nem csúszik le pár rajongó torkán, pont azért, mert túl áramvonalas. De az egészet elviszi a hátán a lendület, a sodró gitárjáték, és a kőegyszerű refrének garmadája.

Pontszám: 8