Spiritual Beggars: Earth Blues

írta Tomka | 2013.04.13.

Megjelenés: 2013

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: www.spiritualbeggars.com

Stílus: Hard/doom rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A Spiritual Beggars kissé szerencsétlen csapat: úgy tűnhet, mintha mindenki csak másodállásban zenélne itt. Michael Amottnak és Sharlee D’Angelo-nak értelemszerűen az Arch Enemy az elsőszámú munkahelye – pedig a Beggars 3 évvel idősebb, mint az Enemy –, Per Wibergre sokáig ugye az Opeth billentyűseként nézett a nagyközönség, JB Christofferssonról legtöbben a Grand Magusra asszociálnak, és januárig Papathanasio is a Firewind dalnoka volt elsősorban. Habár Wiberg az Opeth-ből, Apollo Papa a Firewindből (JB pedig a Beggars-ból) lépett ki az utóbbi években, a „másodhegedűs” tévképzetét nem is a tagok egyéb zenekarai, hanem az a számos minőségi album oszlatja el, amit a Beggars az elmúlt 21 (!) évben kipakolt a rocktörténet asztalára. ’Another Way To Shine’-tól ’Demons’-ig, a koldus-diszkográfia keveset méltatott, a figyelemhiánytól beporosodott gyöngyszemek sorát rejti. Ráadásul az eleinte stoner rockerkedő, majd egyre tradicionálisabb riffeket hányó banda kivételes érzékkel ötvözi zenéjében a stoner/doom metal alapelveit a ’70-es évek klasszikus rockzenéjének (értsd: Purple, Rainbow, Heep, Zep) erényeivel. Mindezt bluesból merített keserűséggel, enyhén füstös dallamokkal és egy nagyon direkt, régimódi rock ’n roll attitűddel rázzák össze.

Pont ezért hatott csontig a 2005-ös ’Demons’ lemez, mert azon nem lehetett olyan élesen bekategorizálni a dalokat, hogy ez most olyan klasszikusan riffel, az úgy stoneresen elszáll, az meg doomosan vág arcon – a zenekarnak sikerült pofátlanul eltalálni a doom/stoner/heavy rock keveréket, ami felszabadultra, és egyben letaglózóan súlyosra sikeredett. Nem úgy az ’Earth Blues’: ez egy lazább, könnyedebb, rockosabb (és persze hamisítatlanul beggarsos) korong. Talán köszönhető annak is, hogy a JB-nél jóval dallamosabb vonalat képviselő Apollo már 3 éve biztos pontja a bandának (a ’Return to Zero’-n még nagyon friss hús volt), de az ’Earth Blues’-on háttérbe szorultak a mázsákban mérhető végzetriffek, s nagyobb teret engedtek a pőre blues ’n rollnak.

Amotték a hangzást se kímélték, itt bizony meztelenre vetkőznek a dalok: a nyitó Wise As A Serpent mindent elmond, Emmett Doki a ’70-es évek elejét jelölte meg célállomásnak, olyan nyersen, érdesen szól a cucc, hogy kissé el is vesz a dal éléből. Később azért enyhül a légkör, a Turn The Tide groove-jai jobban gördülnek, a Sweet Magic Pain – micsoda Candlemass-cím! – doom felé kacsintgató riffjei pedig már betonbiztosan dörrennek meg. Érzésem szerint a sound terén kicsit túllőttek a srácok a célon, de az tény, hogy az ízig-vérig hagyományőrző, hol bluesos, hol doomos felhangokkal bővített rockzenének nagyon jól áll a sallangmentes megszólalás.

Hogy gyorsan letudjuk a negatívumokat: bevallom, elsőre elsuhant mellettem a lemez. Talán hiányzottak a mogorvább, terebélyesebb alapozások, vagy csak Apollo nem tett ki magáért most annyira, ha klasszis dallamokról van szó, nem tudom. Papathanasio teljesítményével mindenesetre nem vagyok teljesen kibékülve – habár fenntartom az opciót, hogy bennem van a hiba –, pedig imádom Apollo sajátos hangszínét; de amikor olyan izzó erővel zúz a gitárszekció, mint mondjuk a Sweet Magic Painben, akkor valahogy hiányzik az énekből is ez az intenzív őserő. Amúgy kerek, finom és ízlik minden az ’Earth Blues’-on, csak idő kell neki, mint a kopaszodásnak. A többedik hallgatás során már köszöntem is egyet a padlórácsozatnak, de azért tudjuk: a hangerőt szigorúan csutkára!

A bejáratott SB-dalok mellett akadnak különcködések is, főleg Per Wiberg kreatívkodik, extrém hangszínekkel és motívumokkal kísérletezget. A Dreamerbe – ami garantáltan nem egy Ozzy-líra, pedig lassan kezd – az erős Whitesnake-hangulat ellenére is olyan kísérteties hangokat varázsol, hogy azt kéjöröm hallgatni azoknak, akik számára billentyűhangzásban a ’70-es évek (progja) az etalon. A gitárszólók többnyire fájdalmasan szépek, ráadásul azokat nem is lehet úgy betámadni, mint néhány riffet, miszerint erősen emlékeztetnének valamire. Az ’Earth Blues’ ugyanis egy percre se tér le a rocktörténet klasszikusai által kijelölt ösvényről, ám jóvágású, felismerhető profilját sem takarja el. Titka talán abban rejlik, hogy dalközpontú, sodró lendületű lemez, ami a csapatmunkán áll vagy bukik, miközben toronymagasan kiemelkedő egyéni teljesítmények dúcolják alá. Wiberg totál őrült és kiszámíthatatlan, Amott úgy riffel, ahogy csak egy Amott tud, Witt jól szórakozik és eldíszitgeti a dalokat, Apollo próbálja felülmúlni önmagát több-kevesebb sikerrel, talán csak D’Angelo szorul háttérbe.

A dalok atmoszférája azonnal felismerhető és kitapintható, ahogy a Hello Sorrow slágeresebb refrénje, a Too Old To Die Young őrült-epikus billentyű-vihara és beindulós szólórésze, vagy a Kingmaker „pofám leszakad” megariffje berobban, az tanítanivaló. Ráadásul az 50 perces ’Earth Blues’ a végére sem fullad ki, a Dead End Townnak van az egyik legjobb húzása az egész korongon, a Legends Collapse pedig újra a túlsúlyos riffek táborát gyarapítja (ha a matekra, és nem az érzésre támaszkodunk, akkor az ’Earth Blues’ nem is annyira rockos: 12-ből 5 dalnak van bivaly doomos gitártémája). De a fene a számokba: az ’Earth Blues’ a feelingről szól, az édeskeserű rockzene örökzöld érzésvilágáról, édes mágikus fájdalomtól átkos őrületig, álmodozástól szabadsághangulatig.

Pontszám: 8