"Hihetetlen energia árad a bulizó közönségből": Interjú Antranig 'Andrew' Kziriannal (Viza)

A Viza 2013. március 4-i, A38-as fellépése után sikerült a srácokat pár kérdés erejéig elcsípnem. A zenekar két év alatt már harmadszor játszott nálunk, továbbra is a 2011-es, ’Carnivalia’ című albumát turnéztatva. Stílusukat talán csak a „gypsy punk-világzene-experimental-rock” kombináció tudja körülírni – amilyen sokfélék ők, olyan sokféle a hangzásviláguk is.

Hard Rock Magazin: Most léptetek fel az A38-on: jó volt a buli?

Antranig Kzirian: Nagyszerű volt! Harmadszor voltunk itt, a hajón pedig másodszor játszottunk, tavaly itt volt az első magyarországi fellépésünk. Igazán jó volt, a közönség hihetetlen és nagyon energikus volt. Ez után az a megtiszteltetés ért minket, hogy meghívtak a Szigetre játszani, ahol augusztusban léptünk fe. A Nagyszínpadon játszani hatalmas élményt jelentett számunkra.

HRM: Mit szeretsz legjobban a turnézásban?

Antranig: A legjobb az, hogy kapcsolatot tudunk kialakítani a rajongókkal, amikor fellépünk. A koncertek, a zenére bulizó emberek élettel teli dinamikája nagyon különleges.

HRM: Az Egyesült Államokat vagy Európát szereted jobban?

Antranig: Mindkét helyet szeretem. Ellenben azt kell mondjam, hogy Európában egy nagyon egyedi szenvedély, egy egyedülálló, intenzív csodálat és szeretet van az emberekben az élőzene iránt. Ez valóban nagyon egyedi, olyasvalami, amit mi is észreveszünk és érzünk. Nagy hatással van ránk is, miközben játszunk, és arra ösztönöz minket, hogy még többet beleadjunk a koncertekbe.

HRM: Hol szeretnétek a leginkább játszani?

Antranig: Nem tudom megmondani, olyan sok hely van, ahova el szeretnék menni. Most Dél-Amerikát tudom említeni, mert nagyon szívesen elutaznék oda. Voltunk Európában, volt pár örményországi koncertünk, de Dél-Amerika teljes újdonság lenne. Úgy gondolom, a zenénk ott nagyon jó fogadtatást kapna… és Kelet-Ázsiában is. Nagyszerű lenne új kultúrákkal és új emberekkel megismerkedni, nagyon érdekes lenne számunkra. Egy újabb fejezet az életünkben...

HRM: Milyen őrült és vicces dolgok történnek veletek turnézás, koncertezés közben vagy után?

Orbel: Egyszer aláírtam egy mellet. Ebben a klubban történt… Vagy ugye a fenekek dedikálása.

Antranig: Igen, a különböző testrészek aláírását egyértelműen ide sorolhatjuk… először nevetünk, majd összenézünk egy pillanatra, és megtesszük. Valahogy így néz ki [imitálja, ahogy dedikálás közben eltakarja a kezével a szemét]. Nem, csak hülyülök. (nevet) Mindig dobálnak az emberek mindenféle dolgokat, repülő üvegeket stb., de az ilyesmi teljesen megszokott egy koncerten. Egy vicces sztori egy turnéról… Nem koncertsztori, éppen interjút adtam, csak telefonon, Birminghamben, az Egyesült Királyságban. A buszon kívül voltam, és a busz elindult nélkülem! Futottam a busz után, közben csináltuk az interjút, méghozzá élő adásban! Integettem a buszvezetőnek, aki csak ment és ment tovább. Nagyon kedves hölgy volt amúgy, de nem tűnt fel neki, hogy én eltűntem… Felébreszteni sem akartam senkit, így csak rohantam a busz után, de nem vett észre! Aztán befejeztem az interjút, és telefonáltam egy barátomnak… (nevet)

HRM: Van más állásod a zenélés mellett?

Antranig: Igen, otthon, amikor nem zenélek, joggal foglalkozom, emellett közgazdasági és pénzügyi kutatásokat végzek.

HRM: Tehát zenész és komoly átlagember vagy egy személyben…

Antranig: Igyekszem…

HRM: Hogy csinálod, hogy bírod ezt?

Antranig: Kihívás megtalálni az egyensúlyt, de ha szereted, amit csinálsz, találsz időt mindenre. De sajnos egy nap mindenki számára csak 24 órából áll. Szóval csak próbálkozol, és igyekszel, hogy működjön a dolog.

HRM: Mit szól ehhez a környezeted, hogy reagálnak az emberek, amikor megtudják, hogy amúgy zenész vagy? Ugyanúgy komolyan vesznek?

Antranig: Az adott személy nézőpontjától, világlátásától függ. Vannak, akik hivatásként tekintenek a művészetre, de nyilván sokan vannak, akik nem így vannak ezzel. Úgy gondolják, neked is keményen kéne dolgoznod valami rendes szabványmunkahelyen – a szokásos életet élni és fizetni a számláidat –, tehát rendes állampolgárnak lenni. De ez számomra nem elég, én többet szeretnék; vannak álmaim.

HRM: Milyen hangszereken játszol még?

Antranig: Az első hangszer, amit kézbe vettem, a gitár volt, még nagyon kis koromban; ezen sokáig játszottam. Aztán, körülbelül 15 éve átváltottam az údra.

HRM: Hogy találtál rá az údra?

Antranig: Örmény vagyok, és ahol felnőttem, az údnak igazán különleges szerepe van, egyfajta szent hangszer.

HRM: Örményországban nőttél fel, vagy már az USA-ban születtél?

Antranig: Az USA-ban születtem, a családom már negyedik generációja az USA-ban él, történelmi okokból. Biztos vagyok benne, hogy a magyaroknak is ismerős a helyzet. A diaszpórában a zene nagyon fontos, a nemzeti identitás egyfajta szimbóluma és eszköze, az úd az örmény zenét és túlélést jelenti a diaszpórán belül. Az úd nagyon különleges volt, minden egyes alkalommal, amikor egy zenekar koncertezett, az úd játékos mindig kiemelkedett, mindenki vele akart megismerkedni. Valami oknál fogva mindenki imádta ezt a hangszert. Gyerekként ez nagy hatást gyakorolt rám.

HRM: Hány nemzetiségű a zenekarotok?

Antranig: Legtöbbünk örmény, az énekesünk görög, a dobosunk pedig, aki ezen a turnén nem vesz részt, Puerto Rico-i, tehát elég színes társaság vagyunk.

HRM: Fontosnak tartjátok a népi kultúrátokat, nemzeti sajátosságaitokat is beleírni a zenébe?

Antranig: A zenénken abszolút hallatszik ez, hisz onnan származunk, ahonnan – mindegyikőnk a saját kulturális hátteréből merít. Szerintem pont ez az, ami különlegessé tesz minket: egy bizonyos helyen nőttünk fel, az ottani zenét hallgattuk, a családjaink is egy bizonyos helyről származnak és ezeket a hatásokat vegyítjük. Ez amúgy teljesen természetesnek tűnik, nem szándékosan próbáljuk keverni a dolgokat, egyszerűen így jön. Ez a fajta belső ösztön, ami a Vizát különlegessé teszi, ez a mi védjegyünk.

HRM: Hogy folyik a dalszerzés a zenekarban?

Antranig: Úgy gondolom, az évek során nagyon sokat fejlődött. K’Noup, az énekesünk írja a szöveget, a zene pedig közös mű, mindegyikünk hozzájárul. Nagyon sok tehetséges zeneszerző van a bandában. A Viza-hangzás ebben a stílus- és személyiségkavalkádban testesül meg, mindenki ösztönösen hozzáadja a saját világát.

HRM: Hogy jöttök ki egymással a zenekaron belül?

Antranig: Én a zenén keresztül ismertem meg a srácokat. Egyszer beugrottam Orbel helyére játszani egy koncert erejéig kisegítő zenészként. Próbáltunk egyet, ami nagyon jól ment, aztán a koncert is jól ment. Olyasmi buli volt, mint a ma esti, nagyon király. Megkértek, hogy maradjak – és úgy döntöttem, maradok.

Orbel: Nagy hibát követett el! (nevet)

Antranig: Szóval most itt vagyok. Az évek alatt mondhatni összenőttünk, sok jó és rossz történt velünk és közben barátokká kovácsolódtunk. Olyanok vagyunk már, mint egy család: mindenen együtt megyünk keresztül.

Készítette: Vica