Virgin Steele: The Book of Burning
írta garael | 2006.11.24.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az általam a megjelenés felfokozott izgalmában erősen túlértékelt, és az ejakuláció elmaradása okozta néminemű frusztráció által az év csalódásaként szereplő legutóbbi Virgin Steele album szerencsére nem szegte véglegesen kedvem a legnagyobb kardú metal harcostól ( talán csak Peter Steele - nek van nagyobb), szerencsére egy korábbi gyöngyszem felfedezése ismét visszaültette a trónra az onnan lebucskázó királyt. 2002-ben a remasterizálási izgalmakat követően David úgy döntött, hogy kissé felpofozza, és elérhetővé teszi a CD-n addig meg nem jelent első két albumának , a Virgin Steele-nek és a Guardians of Flame-nek legjobban sikerült pillanatait, és ezekhez hozzácsapva a láda mélyén lévő kincsekből néhányat ( ismerve a mester munka mániáját, nem is kell nagyon mélyre kotorni a kiadatlan felvételek fiókjában) egy kvázi új lemezt jelentet meg, melynek a true metalos The Book Of Burning címet adta ( ennél már csak a Dream Evil "metalos könyve" dobbantja meg jobban a fémszívet). Nos, aki szeretne megismerkedni DeFeis munkásságával, az mindenképpen ezzel az a lemezzel kezdje, azt garantálom, hogy számról-számra egy-egy újabb páncéldarab fog felkerülni a hallgató testére s mire a végére ér, Eric Adams helyett bátran odaállhat az igaz hit védelmezői seregének élére. Annyit azonban hozzá kell tennem, hogy a Virgin Steele zenéjének van egy olyan finom, klasszikus zenei árnyalata, mely által eme fémvitéz kezébe kard helyett hegedűt, ló helyett pedig zongorát képzeljünk, melyekkel megadják azt a muzikális intelligenciát a felharsanó csatadaloknak, ami megvédi őket a paródiává válástól. A számok szerencsére David olyan alkotói korszakában születtek, mikor a túlzott egomán komolyzenei őrjöngésnek pusztán csak mikroszkopikus jelei mutatkoztak, és a megírt szerzemények a Manowar potenciális ellenfelévé avanzsálták szűz acélékat. Elég csak meghallgatni a lemeznyitó Conjuration of the Watcher, a Rain Of Fire, vagy a The Succubus speedelős zakatolását, s a metal közkatona egyből vigyázzba vágja magát ilyen parancsszavakra, az I'm The One pedig a sarokba kergeti az összes önjelölt fém tábornokot. A korai számok persze tartalmaznak némi enyhe rockos jelleget is, de csak annyira, hogy a refrének némi védőszemüveget képezzenek a fém riffek által okozott szikrapattogás villanó fényei mellett. David DeFeis zsenialitása azonban főleg a középtempós tételekben nyilvánul meg, melyekbe a rá jellemző klasszikus jegyeket is beültette -akkor még megfelelő arányérzékkel. A szimfonikus hangszereket persze pénz hiányában némi sampler, vagy szinti helyettesíti, ám a hangzás mégsem lett olyan olcsó bazári, mint a legutóbbi albumon: a gitárok is kellemesen dörögnek, és a dobpuffogást sem elektromos kütyük szolgáltatják - a némileg retro, ám mégis harapós sound inkább hozzáad, mintsem elvesz a dalok élvezeti értékéből. Igazából nincs gyenge szám a lemezen, pedig a 16 alkotás között bőven elfért volna egy-két töltelék, még az átvezetőnek szánt Minuet in G Minor és a Birth Through Fire is ad némi pluszt.
Legutóbbi hozzászólások