Time Requiem: Optical Illusion

írta garael | 2006.11.18.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Regain Records

Weblap: www.anderssonmusic.com

Stílus: neoklasszikus progresszí­v metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A progresszí­v neoklasszikus szí­ntér zenészeiről nekem mindig a Shaolin kung-fu showműsorok szereplői jutnak eszembe, kik gyönyörű mozdulatokkal, csodálatos akrobatikával, rendkí­vül látványosan képesek a közönség állát a gravitációnak áldozni , ám a bemutatott, megkoreografált gyakorlatok a valós harc folyamán csak igen korlátoltan alkalmazhatóak: a szépségben eltűnik a harc lényege, az átütő erő és a hatékonyság-a zenére vonatkoztatva pedig az élvezhetőség és azonosulni tudás. Szerencsére Andersson mesternek testvércsapatával, a Space Odyssey-el sikerült legutóbb megtalálni azt az arany középutat, mellyel a virgás beborulások elég teret hagytak a dallamoknak, jóllehet ebben egy másik nagy mágus - a Black Sabbath - segí­tett igen odaadóan, néha már a lopkovári gaztettére kényszerí­tve az eltévelyedett ifjoncot. Miután meghallgattam a Tears Of The Sun-t - és megí­rtam róla a kritikát - kí­váncsian vettem elő a Time Requiem lemezét: vajon sikerült e ismét a kényes egyensúly felállí­tása, s ha igen, milyen eszközökkel. Abban biztos voltam, hogy a "black sabbathi időutazás" még egyszer nem fog előjönni, jóllehet eddig a két együttes párhuzamos sí­neken robogott a szí­ntér állomásai között, ám arra, amit végül is tapasztaltam, megmondom őszintén, nem nagyon számí­tottam. Andersson fogta magát és a neoklasszikus birodalom mellé odacsapta a musical-ek és filmzenék - egyébként a barokkos dí­szí­tésektől nem idegenkedő- ezerszí­nű királyságát, mely aktus végül is felszabadí­totta a progresszivitás matekos béklyójában szenvedő megjegyezhetőség szellemét. Jóllehet a kezdő szám is filmzenés introval indul, melyhez a dallam ad némi movie érzet többletet, ám a következő The Talisman már maga a neoklasszik metalba oltott musical. A dallam verzéje akár valamelyik Webber műből is jöhetett volna - melyet a szinti csilingelő hangja csak még jobban kihangsúlyoz, - a refrén pedig a Balance Of Power legszebb időszakait idézi. Apropó, az énekes, Göran Edman hangja egyébként az emlí­tett prog.-power együtes jelenlegi dalnokát idézi - sajnos a gépies dobsound is. A filmzenés hangulat az Optical Illusionban sem szorul vissza, mely önmaga is egy mini-rockopera, visszatérő részekkel, s a részeket összekötő billentyű akrobatikával. Szerencsére az ismétlődő refrén Ariadné fonalaként vezeti a hallgatót a dallamok labirintusában, a gitáros szólói józanul nincsenek Malmsteen-i egomán hosszúsággal megáldva. A The Ashen Soul egy keményebb kötésű, hagyományosabb speed nóta, némi korai Dream Theateres beütéssel, az Ocean Wings lí­rai kezdése ellenére hirtelen vágtába csapó gonoszkodásában speedbe reinkarnálódva pedig a musicales dallamok is visszatérnek. A Creator In Time csodás orgonafutamai után egy igencsak "malmsteenes" dallam bontakozik ki, amit jóllehet, már hallottunk néhányszor, mégis szí­vesen végigpörgetünk újból a hallójáratainkban. Kissé játékosabb riffekkel indul a Miracle Man, itt végre elszakadnak a malmsteen-i orgiától, s visszaásva a gyökerekhez némi blues feelinget csempésznek a gitárszólókba, hogy aztán a zárásban ismét visszatérjenek a megszokott kerékvágásba: billentyűbrillí­r, roham és Webber mester alkotói szellemének jótékony kí­sértése.

Pontszám: 9