Dropkick Murphys: Signed And Sealed In Blood

írta Tomka | 2013.01.21.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Born & Bred Records

Weblap: www.dropkickmurphys.com

Stílus: Kelta punk-rock

Származás: USA

 

Zenészek
Al Barr - ének Tim Brennan - gitár, harmonika, buzuki, zongora, vokál Ken Casey - ének, basszusgitár Jeff DaRosa - banjo, buzuki, mandolin, mandola, akusztikus gitár, zongora, szájharmonika, vokál Matt Kelly - dob, vokál James Lynch - gitár, vokál Scruffy Wallace - skót duda, furulya Winston Marshall - banjo (Rose Tattoo)
Dalcímek
1. The Boys Are Back 2. Prisoner's Song 3. Rose Tattoo 4. Burn 5. Jimmy Collins' Wake 6. The Season's Upon Us 7. The Battle Rages On 8. Don't Tear Us Apart 9. My Hero 10. Out on the Town 11. Out of our Heads 12. End of the Night
Értékelés

Ha a punkzene egyszerű, mint a kettő-négy, akkor az ír folk punk sem egy nagy megfejtés. Annyi, hogy a nyers punkütemek meg a két korsó Guinness mellé furulya és hegedűdallam is jár. A végeredmény, ha jól csinálják, mégis katartikus. Hiszen megmarad a punk ’n roll makacs lendülete, de közben beszüremkedik az ír népzene hol melankolikus, hol tomboló dallamvilága, ami egyszer asztalzúzásra, máskor összeölelkezős együtténeklésre invitál.

A műfaj koronázatlan királya eddig egyértelműen a Flogging Molly legénysége volt, akik a 2008-as ’Float’-ig bezárólag alapművekkel szórakoztatták az arra fogékonyakat. Legyen szó népdal-átdolgozásról vagy őrült partihimnuszról, Dave Kingéknek mindenre volt válasza. Ám miközben a 2011-es ’Speed of Darkness’-szel a Molly már biztosra játszott, egy rámenős pályatársuk bizony odaférkőzött az élre, és most már korántsem olyan egyértelmű, kitől jönnek a jobb kelta folk punk-rock lemezek: a Molly-tól vagy a Dropkick Murphys-től? Két évvel ezelőtt mi is összeeresztettük a ’Speed of Darkness’-t és a ’Going Out In Style'-t: habár a „verseny” szigorúan elméleti, és egyik bandát jobban szeretjük a másiknál, ha igazságot kéne tenni, akkor én személy szerint a ’Going Out In Style’-ra szavaznék. Az a lemez elejétől a végéig, fejre állítva vagy visszafele lejátszva is zseniális. Alapmű, na. A refréneket ugyanolyan esélytelen kitörölni a memóriából, mint letagadni az alkoholszagot egy átvedelt éjszaka után; és az is csak természetes, hogy a gazdagon hangszerelt dalok és dallamok ragadósabbak voltak, mint bármiféle sörnemű folyadék. Arról nem is beszélve, hogy a konceptjelleg egységes atmoszférát, kerek és gördülékeny hatásmechanizmust kölcsönzött a lemeznek.

Hogy hova lép innen tovább egy zenekar? Al Barrék bevallottan sehova. A Dropkick Murphys ugyanis a kelta punk AC/DC-je szeretne lenni. Ha ez azt jelenti, hogy újra meg újra kiadják a ’Going Out In Style’-t más köntösben, lelkük rajta. Csak tartsák a nívót, döngöljék földbe a bulizni vágyó rajongót, és akkor senkit nem érdekel, hogy ugyanarra a kaptafára húzzák a nótákat. Mivel a 2011-es lemez etalonnak számít a banda életművében, ezért elvárások nélkül közelítettem a ’Signed And Sealed In Blood’-hoz. Akarja a fene hasonlítgatni, de ha egyszer muszáj: nem, nem ugorja meg az előzőekben magasra tett lécet, de le se veri azt. Ellenben simán megugorja, ha már most sem szűkölködünk elugrálható ritmusú, pörgős dalokban.

A fogós csordavokálokat a meglepően gyorsan összedobott új lemezen is két kézzel, telitorokból osztogatják, a tempó feszült és pörgős, és Murphyéknek meg az is jól áll, ha a buzuki hangja szól. Az album ugyanolyan érzékkel nyúl az ír folklór dallamvilágához, mint a ’Going Out In Style’, s a dalokat ír bőséggel hangszerelik: banjo, skót duda, furulya, harmonika színesíti a dalokat, s a rock ’n rollban nem szokványos hangszerek végig szerves részét képezik a daloknak. Elég csak belefülelni a Rose Tattoo-ba, a lemez húzódalába: a banjóval kísért Dropkick-sláger elegáns melódiájával simán a banda legjobbjai közé lövi be magát. A rákövetkező Burn ennek szöges ellentéte: olyan, mintha egy kelta punkba oltott bluegrass dal lenne, a ’67-es Bonnie és Clyde soundtrackjéről átgyúrva. Stílusát tekintve tehát egy újabb esszenciális albummal van dolgunk, amin felsorakozik az ír vadulásoktól (Prisoner’s Song) a barátságos kocsmadalokon keresztül (Jimmy Collins’ Wake, Don’t Tear Us Apart) az asztalborogató punk-rockig (The Boys Are Back, The Battle Rages On) minden, amiért rajongani lehet a Dropkickért.

A ’Going Out In Style’ relatíve polírozottabb dallamai után a ’Signed and Sealed In Blood’ visszakacsint a korábbi szilaj punkoskodásra is, amikor még kevésbé volt előtérben a folkos arculat: a My Hero vagy az Out on the Town például igen közel áll a sima amerikai punk-rockhoz, a Prisoner’s Song vagy a The Battle Rages On pedig már címében leszögezi, hogy itt nem absztinens matinéról lesz szó. Igazából csak a The Season’s Upon Us-t nem tudtam elsőre hova tenni, amely ugyan egy diszfunkcionális családról regél, de mégiscsak a karácsonyi dalok köntösében. Bár a giccset kikerüli, azért a finomkodás néha mégis túlzó – ha már líra, akkor inkább a lemezt záró End of the Night, amely becsempész valamit az ír balladák melankóliájából, amelyből nem sok jutott erre a lüktető ritmusokban dúskáló bulilemezre.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások