Bloodbound: In the Name of Metal

írta Jocke | 2012.12.01.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.bloodbound.se

Stílus: Heavy Metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Patrik Johansson - ének Tomas Olsson - gitár Henrik Olsson - gitár Anders Broman - basszusgitár Fredrik Bergh - billentyűk Pelle Akerlind - dobok
Dalcímek
01. In the Name of Metal 02. When Demons Collide 03. Bonebreaker 04. Metalheads Unite 05. Son of Babylon 06. Mr. Darkness 07. I'm Evil 08. Monstermind 09. King of Fallen Grace 10. Black Devil 11. Bounded By Blood
Értékelés

„Together we’re brothers, into the darkest hours - Forever we’re standing glorious. Whenever at nightfall, I hear the roar of thunder call - Heaven shall burn, when demons collide”

Tisztában vagyok vele, hogy a tradicionális metaldalok szövegeinél már csak az a cikibb, ha valaki rendre sarazza azokat, és otromba mód röhög rajtuk, ezért vérbe mártott pennámat csak óvatosan nyomom rá a papírra. Jóllehet a fenti idézet egy betű erejéig sem hajlandó eltávolodni a legdurvább metal kliséktől, egy olyan dal refrénjéből való, amelytől már napok óta nem tudok megszabadulni. A Bloodbound ugyanis tökéletes prototípusa azoknak a zenekaroknak, akik sok egyedi dolgot nem tudnak (talán nem is akarnak?!) felmutatni, viszont hihetetlen dallamérzékkel rendelkeznek, és a bevett, sőt, agyonkalapált fémelemekből fogósabbnál fogósabb dalokat tákolnak össze. Fő motorjuk Tomas Olsson gitáros, aki nem csak írja a dalokat, de ha úgy adódik, levezényli a stúdiózást is.

A legérdekesebb az egészben azonban az, hogy a Bloodbound nem közvetlenül a nyolcvanas évekbe nyúl vissza, hanem azon zenekarokat „követi” (ugye milyen szépen fogalmaztam), akik viszont már tényleg a heavy metal hőskorából merítik a merítenivalót. Így lehet az, hogy amikor a Bloodbound zenéje szóba kerül, akkor könnyen példálózhatnék a HammerFallal, a Wolffal vagy az Iron Saviorrel. Ki-ki döntse el legbelül, hogy képes –e ezzel megbarátkozni, bár a Bloodbound nem először kerül elő nálunk, így aki eddig kedvelte a zenekart, nem fog csalódni az ’In the Name of Metal’-ban sem. S akkor itt pihenjünk meg picit, azt javallom… Amikor először meghallottam az album címét, valamint megláttam a borítót, azt hittem, hogy kiszaladok a világból. Aztán ahogy elkezdtem hallgatni az albumot, az az érzés kerített hatalmába, hogy ezek a srácok direkt csinálják. Direkt került a borítóra Freddy bátyó punkosított változata, direkt óbégatják el minden dalban, hogy a metalosoknak biza egyesülniük kell és direkt áll ott a csordavokál Patrik Johansson mögött. Egyszóval van benne önirónia, s igazán emiatt válik szimpatikussá ez a korong. De ha komolyan gondolták, akkor kezdek edzeni az előttem álló jó néhány kilométerre…

Amikor ugyanis Patrik Johansson a nyitószámban két másodperc után elsikítja magát, hogy „metaaaaaaaaaal”, akkor nem tudom véresen komolyan venni őket, mégis érzem, ahogy – a kötőszövetes párhuzamnál maradva – a vörös vérsejtek headbangelni kezdenek az artériáimban. A bődületest hasító refrén természetesen egyszerű, mint a faék, mégis azon kapod magad, hogy öklöd a magasban kalimpál, miközben ütemre dobolsz lábaiddal. A When Demons Collide (fenti idézet) csavar még egyet a metalométeren, el is tudom képzelni, ahogy a koncerten beindul a közönség a dal hallatán. Érdekes, hogy első és egyetlen találkozásom a Blood Bounddal nem sikerült túl emlékezetesre. A HammerFall társaságában (micsoda meglepetés!) jártak nálunk, akkor még Urban Breed vezérletével. Eltoltak öt számot, és úgy eltűntek a színpadról, mintha ott sem lettek volna, persze ebben a „hangosítás” is vastagon benne volt… na de ez már rég volt, tán igaz sem volt, s azóta megérkezett a színre Patrik Johansson is. PJ ugyan nem akkora torok, mint Urban Breed, de a Bloodbound zenéjéhez szerintem remek választás. Amúgy utóbbi sem unatkozik manapság, Trail of Murder nevű formációjával épp nemrég jelentkezett be egy meglehetősen jó albummal, a ’Shades of Art’-tal. Bollnäs metalosai mostanában nagyon jó passzban vannak, ehhez kétség sem férhet.

Folytathatnám a többi dal felsorolását, de nem teszem, inkább összefoglalom: tizenegy plusz egy (a Book of the Dead c. dalt újravették) dalon át megy a galopp, sikít a gitár, a refréndallamok pedig szinte simogatják a hallójáratokat – egyszerű, de mégis nagyszerű a Bloodbound receptje. Semmi meglepetés, semmi kreativitás, sőt, kis pimaszság és önkritika is rejlik benne. Egy-két kivételtől eltekintve élvezetes, fogós dalokkal van tele az ’In the Name of Metal’, bár az is igaz, hogy meglehetősen egyszerű szerzeményeket kell magunk elé képzelnünk.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások