Jó kis koszos este volt: Rómeó Vérzik, Nashville Pussy, Bob Wayne - Club 202, 2012.10.05.

Egy időre Gumikacsa lehettem péntek este, a Club 202-ben – és nagyon jólesett. Mielőtt bárki rosszra gondolna, egy picit vissza kell mennem az időben. Gyerekkorom egyik kedvenc filmje volt a Konvoj, és a 70-es évek végén készült filmben megannyi „csőrős” kamion volt, én pedig imádtam ezeket (itthon elvétve sem nagyon volt ilyen kamion), és értelemszerűen rajongtam a filmért. De hogy mit keres itt egy film? Csak annyit, hogy utoljára a film nézése közben hallgattam ennyi country-t, mint ezen a pénteken.

Egyébként nem vagyok nagy rajongója a stílusnak, pláne nem a „Miki Manós” verziónak. Ha már country, akkor az legyen ilyen tökös, mint amilyet Bob Wayne játszik! Ezen az estén egy picit punkos felhangokat is becsempésző redneck nyomta az ütős egyveleget. A zenekar tele volt tökös fazonokkal, igazi amerikai arcokkal, akiknek az ereiben csordogálhat valami, mert annyira lazán és természetesen hozták ezeket a country-s dallamokat. Igaz, a western kalap elmaradt, és a mai divatnak megfelelően az énekest kivéve baseball sapkában nyomultak. A basszgitár helyet jelen esetben egy nagybőgő szolgáltatta a mély alapokat, a bőgős pedig nagyon látványosan, néha a lába közé véve csapkodta hangszerét, miközben a sztereotípiáknak eleget téve, fogpiszkáló lógott ki a szájából az egész koncert alatt.

A gitáros srác méretes szakáll mögé rejtőzött, és az előadás alatt talán annyit mozgott, hogy néha hátrafordult, hogy az erősítőjén állítson valamit. De iszonyat feelingesen tolta, az egyik számnál pedig olyan hangokat csalt ki hangszeréből, hogy az az érzésem volt, mintha valami hawaii steeldrumos bulin lennék. Nem kimondottan country-s hangzás volt, az tuti, de nagyot szólt! A buli alatt azt gondoltam, nem véletlen, hogy ennyire ízesen játszik a srác, a kora miatt volt ideje magába megélni, átérezni ezt a fajta muzsikát. A koncert után tudtam meg, hogy az illető alig 24 éves, így gondolom inkább az anyatejjel szívhatta magába ezt a fajta stílust.

A banda „talán” legöregebb tagja, a dobos nem csinált semmi extrát, csak magabiztosan tolta a srácok alá az alapokat, de néha – főleg a punkosabb részeknél – rendesen felpörgött. És persze ott volt Bob Wayne! Nem az a torokcsoda, de rendkívüli beleéléssel énekelte ezeket a témákat. Az igazi törvényenkívüli, ahogy magát aposztrofálja, a rosszfiús kinézet és stílus mellett nagyon laza. A Fuck the Law című szám előtt megkérdezte, magyarul mit jelent a számcím, mire valaki a „Baszok a törvényre” fordítást dobta be neki, és a dal második felében az angol refrén helyett a magyar nyelvtörőt énekelte, nagyon állat volt. (Anno Gumikacsa is tett a törvényre, igazi törvényenkívüli volt, persze ő nem mikrofonnal és dobozgitárral a kézben renitenskedett, hanem a kormány mögött és több tonnányi vassal a segge alatt.) Amúgy a srácok hatalmas hangulatot csináltak a klubban: nem tudom, a jelenlevők mennyire voltak Bob Wayne munkásságának tudorai, de szinte folyamatosan jártak a lábak és hatalmas ováció fogadta minden egyes szám végét, főhősünk rendesen beindította a közönséget. Továbbra sem fogok gyakran countryt hallgatni, de ez a bő félórás műsor több mint remek volt, én marha jól éreztem magam.

Atlantából jött az est következő fellépője, és már jó előre szóltak, hogy figyeljek majd az eszement gitáros nőre: amit Ruyter Suys produkált ezen az estén, az minden várakozásomon túltett. A két hölgyből és két pasiból álló dirty rock banda valami olyan zsigerből jövően nyomta a koszos témákat, hogy nem lehetett nem élvezni a bulit. Ekkorra már szép számú közönség verődött össze, és láthatóan fanatikusok vagy ismerők is képviseltették magukat a bulin, mert többen is énekelték a számokat, illetve a színpad előtt is kellemes mozgás alakult ki.

Bocsássa meg nekem az olvasó, de setlisttel nem tudok szolgálni, mivel nem ismerem behatóan a Nashville Pussy diszkográfiáját, illetve Ruyter annyira látványosan játszott, hogy az egyik szemem folyamatosan a fényképezőgép keresőjére tapadt. De a banda többi tagja is kitett magáért, elsősorban az énekes Blaine Cartwright, akinek hangját sajnos a színpadhoz közel alig lehetett hallani, de kicsit hátrébb már egész jó volt. Az idősebb Paul Teutul-féle bajszot viselő énekes-gitáros nem lankadt egy percre sem, olyan vehemenciával tolta le a bulit, hogy az ősrégi Judas-pólója nem véletlenül volt izzadt már a második számnál. Ekkor még nem hűtötte magát sörrel, de a buli vége felé nem egy alkalommal a baseball-sapkájától megszabadulva, kopaszodó fejére öntötte a dobozos nedűt. Persze gitárosnő társa sem maradhatott ki a sörös produkcióból, ő a koncert vége felé meglocsolta a közönséget, majd a szájából szökőkútszerűen spriccelte szét a sört. Persze előtte még az üveggel fogta le a hangokat hangszerén, és úgy zúzott, nagyon látványos volt, és nem éppen megszokott egy női zenésztől – de hát ez dirty rock, itt bőven belefér.

A Nashville Pussy nem találta fel a spanyolviaszt, dalaikban felismerhetőek volt a zenekarok hatása, akiktől „kölcsönöztek” pár stílusjegyet, de mindezeket nagyon élvezetes módon gyúrták össze. A dobok előtti placcon tevékenykedő másik hölgy, a basszeros Bonnie Buitrago sem maradt el társaitól, tökéletesen beleillett abba a képbe. Ő is eszelősen nyomta, egy pillanatra sem lazított, több esetben is páros vagy hármas koreográfiára állt össze a gitárosokkal. Bevallom, a három gitáros olyan produkcióval nyűgözött le, hogy Jeremy Thompson dobos játékára alig figyeltem. Valószínűleg nagyot nem hibázott, mert az feltűnő lett volna, de annyira vonzotta a hármas a szememet, hogy tőlem akár dobgép is lehetett volna a buli alatt.

De térjünk vissza a fő vonzerőre, Ruysterre, a neten csak MILF-ként említett hölgyre, aki iszonyatos energiabombaként nyomta végig a bulit. Kinézete alapján csak női Dee Sniderként marad meg a fejemben, körülbelül annyira intenzív mozgással hozta le az előadást. Egy pillanatra sem állt meg, vonaglott, rúgott, térdepelve játszott, de volt olyan pillanata is a koncertnek, amikor hanyatt feküdve tolta. És nagyon jól, én még nem láttam színpadon ennyire intenzíven muzsikáló nőt: ösztönből, zsigerből játszott, ennyire őserőből pengető gitárost ritkán láthatunk. A koncert végére igazi partihangulat uralkodott már a klubban, zárásként Ruyster még a húrjait is letépte gitárjáról és a közönség közé hajította azokat pár rajongó nagy örömére. Nagyon élveztem a buli minden pillanatát, jó volt hallani, milyen is odaát egy igazi dirty rock zenekar.

Mert nekem ebből a stílusból eddig túlnyomórészt csak a Sex Action „volt meg”, illetve sok évvel ezelőtt egy alkalommal az estet záró banda, a Rómeó Vérzik. Ugyanitt, a Club 202-ben láttam a zenekart a Wisdom előtt fellépni, majdnem 6 évvel ezelőtt, azóta nem volt szerencsém hozzájuk, de azt hallottam, hogy nem véletlenül sikeresek. Most az őszi turnéjuk előestéjén, amolyan turnébemelegítésként léptek fel a Club 202 színpadán, de meg kell mondanom, nagyon pozitív csalódás ért. Nem emlékeztem, hogy anno milyenek voltak, de most nagyon jó volt a buli! Az látszódott, hogy már összeszedtek maguknak egy biztos rajongói magot, mert szép számmal maradtak a koncertjükre, pedig én azt gondoltam, a „Puncik” után kiürül a klub. De nem így lett, és elnézve a közönséget, ez nem volt véletlen.

Nagyon jól szólt a Rómeó Vérzik koncertje, kellő mennyiségű dög szorult a cuccokba és a jó dalok hamar megtették hatásukat. Ráadásul Ermi és Ríkó folyamatos vokálozása kellően erős hangzást ad a számoknak, emellett a két western kalapos gitáros látványban is nagyot dobott a bulin. Az atlantai banda dobszerkójának megüresedett helyét a dob-emelvényen nagyon jól kihasználták a srácok, rendszeres vendég volt ott valamelyik tag, és ez is hozzáadott az amúgy is hangulatos buli látványához. Koppány átvezető szövegei is frappánsak, engem Lukács Laci átkötőire emlékeztetnek, a buli végén elkiabált „Sziasztóóók” pedig teljesen Lukácsos volt, tőle szoktam ezt és így hallani. Jó volt kicsit kiszakadni a megszokott stílusokból, nagyon élvezetes bulikat nyomott mind a három zenekar: igazi dögös rock and roll estét kanyarítottak a Club 202-be.

Szöveg és fotó: Savafan

Külön köszönet a Concertónak!