Cavalera, Sidi és a Patkányok: Tankcsapda, Paddy and the Rats, Up The Irons, Hétköznapi Csalódások - Rockmaraton 1. rész, Pécs, 2012.07.09-10-11.

írta Jocke | 2012.07.20.

Kész csoda, hogy nem robbant le az autó a szerpentinek aljában. Úgy meg voltunk pakolva, mint a málháslovak, ugyanis elkövettük azt a hibát, hogy irgalmas szamaritánusként mások sátrát is rabigaként vettük vállainkra (ezért most mit fogok kapni majd tőlük, ha olvassák…). 2007 óta először dübörögtünk a Malomvölgy felé, és igencsak be voltunk sózva. Azt szeretem ebben a fesztiválban, hogy egyáltalán nem nagy – van két közepes méretű sátor, egy harmadik, ahol a feltörekvő zenekarok bontogatnak szárnyakat és még egy, ahová soha nem tesszük be a lábunkat, mert félő, hogy eltörik (ő a NuSkull Pit). Ennek rendje, s módja szerint nincsen orbitális tömeg, mindösszesen akkora, hogy két-három sörital kényelmesen elfogyjon, mire megkapjuk a karszalagokat. Nekem sajtósként könnyebb dolgom volt, mint a többieknek, de ők sem suvadtak meg, tikkasztó meleg ide vagy oda. A látvány mit sem változott öt év alatt. A bejárat után rögtön jobbra a kis hídon át a NuSkull Pit, balra a VIP sátor, bentebb pedig egymás mellett a három nagyobb sátor, a VIP és a nagyszínpad között pedig a pólós és dedikálópult.

 

 

Annak ellenére, hogy tisztában voltunk vele, domboldalba annyira nem menő (vagy is, hát lehet, hogy az, de nem épelméjűségre vall) sátrazni, a szép emlékek okán felkaptattunk a „metal-hegyre” és tanyát vertünk. Miközben diadalittasan végignéztünk a hegyről átmeneti birtokunkra, elhatároztuk, hogy olcsón kihozzuk a fesztivált… Az, hogy ez nem jött össze, igazából nem a szervezőség hibája. A sört 390-ért mérték, gyrosért 690-től 890-990-ig kértek, húsos krumplit meg egy ezresért cserébe kaptál. Akinek ez sok volt, az még a fesztivál területén talált egy büfékocsit, ahol felvágottat, kakaót vagy jégkrémet vételezhetett alap bolti áron.

Mivel a programok igazán csak fél hétkor indultak be, a vadak nagy része kint, az Arborétum területén múlatta az időt. Tisztában vannak ezzel a helyi kisvendéglősök is, az egyik kocsma már évek óta a maratonistákból él, teszem hozzá, nem rosszul (uhh, de messzire járok az igazságtól még így is)! De aki nem volt hajlandó sorba állni, annak egy „másik cég” biciklis sörfutárai (!) hozták a mennyei mannát – nagyjából 150 forinttal olcsóbbért, mint bent.

S hogy essen szó az egyik legkardinálisabb kérdésről, a tisztálkodásról is: ugyan volt hol fürödnünk, de azért két alkalommal kipróbáltam, mit is nyújt nekünk idén a Rockmaraton ezen a téren. Beálltam a zuhany alá, nagy anyázások közepette elkezdtem sikálni magam a jéghideg vízben, mire átszóltak: „Ne visítozzá’ má’, van meleg víz is!” – annyira megszoktam, hogy feszteken csak hideg víz jut, hogy a piros csapot eszembe sem jutott elcsavarni. Hatalmas piros pont. Szerintem a WC-kkel sem volt nagy baj, volt, hogy még este tízkor is akadt papír, ami szintén nagy szó. Ergo, a körítéssel elégedett voltam, így már csak a koncertek felett maradt kérdőjel.

 

Hétköznapi Csalódások

Hát kérem szépen, nem vetem én meg a punkot, soha nem is tettem (mindössze szeretetből hangoztatom ezt egy-két illető felé, aki ismerjen magára, ha gondolja), előmetalos koromban azért megforgott pár punkkazi a magnóban. Ezért szinte egyértelmű volt, hogy nem hagyom ki a PiCsa nulladik napi buliját – mindenféle ideológiai megfontolástól mentesen. Szép számmal fogadták Megyeri Feriéket, és az olyan kedvenceknél, mint a Belfast, vagy a Commandante, bőszen mentem be pogózni. A legnagyobb ropás mégsem erre a két költeményre érkezett a közönség részéről, ugyanis egyértelműen a Viktor című vitte a pálmát…

A Hétköznapi Csalódások koncertje tökéletes volt arra, hogy bemelegítsük a hosszú utazás során meggémberedett végtagjainkat, és felkészüljünk a következő koncertekre. Bár ez inkább a többi napnak szólt, ugyanis sem a The Grenma, sem a Tankcsapda koncertje nem vonzott minket túlságosan, Rudán Joe-ról meg a terepszemle, sátorállítgatás és miegymás miatt maradtunk le.

 

Tankcsapda

Azért csak benéztem TCS-re, pedig már kismilliószor láttam őket. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt valamelyik fesztiválon egy padnál sörözve figyeltem őket, nem tudtam hová tenni, hogy mit esznek rajtuk annyira. Mármint igen, a régieket én is nagyon komázom, de mostanában valahogy nem tudnak olyat csinálni, amiért végigállnám egy koncertjüket. Ehhez képest kis túlzással még a kilencven éves nagymama is begördült tolókocsiban, kisgyerekek apuka nyakában, olyan arcok, akiket el nem tudnék képzelni egy rockfesztiválon. Félreértés ne essék: nem fikázni akarok, hanem pont azt kiemelni, hogy egy népszerű zenekar még olyanokat is képes megmozgatni, akik talán más esetben ki sem tennék otthonról a lábukat. És ez erről az oldaláról megközelítve teljesen jó.

Minthogy az is természetes volt, hogy Sidi kapja a legnagyobb figyelmet, mint friss hús, ő pedig élt, virult, mosolygott, mint a vadalma, és bőszen osztogatta az aláírásokat. Nem számoltam, de talán többen kértek tőle autogramot, mint a Stratovariustól együttesen. Ami pedig a koncertet illeti? Szerintem átlagos volt: se nem rossz, se nem jó. Amolyan középút. De nem is a zenére figyeltem elsősorban, hanem a színpadképre. Az viszont nem hazudott: három fiatalember fekete cuccban, nem kihívó, de mégis tetszetős fénytechnikával. Ebben soha nem volt hiba. Mint ahogy a hatalmas logókban sem: bal oldalon metalvillát, jobboldalon pedig kabbét formáztak, Tomi dobjain csillagok és villámok díszelegtek. Ez rock’n’roll volt. Ráadásul a közönség a bulit is élvezte, nem csak a színpadi látványt, ez egyértelműen látszott – és ez a lényeg!

Ennek örömére maroknyi csapatunk inkább a fesztivál gasztronómiai felhozatalának végigkóstolásával múlatta az időt, mert biza úgy gondoljuk, hogy ez is éppúgy szerves része a Rockmaratonnak, mint a koncertek végigtombolása. Meg aztán előttünk volt még jó pár nap, így nem féltünk attól, hogy koncertélmények nélkül maradunk. Így lett ez az első hivatalos napon is, ahol a Paddy and the Rats és az Alestorm várt minket. Mivel elég erősen elkapott a hév, és kedd délutánra sem értem végére a gasztronómiai kínálatnak, eléggé hadilábon állok a setlistekkel, de egy valami biztos: piszok jól éreztem magam mindkét bulin.

Paddy and the Rats, Alestorm

Paddy-ék koncertjein amúgy is visszatérő vendégek vagyunk, az utóbbi hónapokban kétszer is elkaptuk őket Veszprémben. A srácok nem vetik meg a szeszitalt, de talán pont ettől természetes a produkciójuk. A Veszprémi Utcazene fesztiválon is rendesen megtáncoltattak minket, de ez most talán annál is intenzívebb volt – már csak azért is, mert itt jóval nagyobb színpad állt rendelkezésükre, és több szempár is szegeződött rájuk.

Ráadásul még Ganxsta Zoli is felkeveredett a deszkákra, aki láthatóan már alig várta a G.B.H. éjfélre kiírt koncertjét. Nem is olyan rég közöltünk egy interjút a Firkinnel, és sokan úton-útfélen összehasonlítják a két zenekart. Nem akarok hangzatos különbségtételekkel előhozakodni, mindössze annyit jegyeznék meg, hogy a Paddy mocskossága hozzám közelebb áll, még akkor is, ha a Firkint is mindig szívesen nézem – legutóbb például Győrben, március közepén. Az Alestorm talán még tovább is fokozta a hangulatot, szinte percekig csak tátottam a számat a két billentyűs srácon. Bevallom, még nem láttam olyat, hogy két szintis fel-alá rohangál, ráadásul külön mosoly tárgya volt, hogy egyikük Skull Fist pólóban nyomta. Nagyjából egy és negyed órát játszottak, este tizenegy körül fejezték be az őrültködést.

Up The Irons

Ha Maiden, akkor jöhet minden mennyiségben, ezúttal az Up The Irons előadásában. Már volt hozzájuk szerencsém, mint ahogy természetesen a Maidnemhez és egy Mr. Eddie Krueger nevű formációhoz is – igazából van kínálat bőven Iron Maiden tribute zenekarokból idehaza. Talán nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, hogy a legtöbb ilyen formáció az énekesre hegyeződik ki. Jelen esetben Nahi, vagyis Nachladal István állt a mikrofonok mögött, aki szerintem ezen az estén – vagy inkább már éjjelen – nem volt a helyzet magaslatán, de valahogy a többiek sem varázsoltak el. Mondjuk elvarázsoltam magam előtte rendesen, azzal nem volt gond, így a Wasted Yearsre akkora Dickinson táncot lejtettem, hogy öröm lehetett nézni – amúgy a szóban forgó dalt szombaton a Wisdom is előadta, talán valamivel jobban. Későre járt, és ez látszott az üresen kongó nézőtéren is, de évekkel ezelőtt is ezekre a jóval éjjel egy után színpadra lépő tribute-zenekarokra mulattunk a legjobban. Ez sem volt egy rossz buli, ráadásul örültem is neki, hogy volt terület, mert így mi is kifutkározhattuk és kiénekelhettük magunkat (egy Maiden koncerten ez elég nehéz lenne…)

A szerdai nap Pécs szépséges városában telt, ahol magamra öltöttem a morcos-álarcot, mivel a keddi események eléggé megviseltek. Így egy finom barna sörön kívül nem sok minden csúszott le, ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy nem gondoskodtam időben a telefonom feltöltéséről. Szerencsére ez egy pécsi srácnak hála, megoldódott, így volt mivel Max Cavalera színe elég vonulni. De így is majdnem meghiúsult az interjú. Sajnos a menedzsment megmakacsolta magát, és a zenészek ki sem akarták dugni az orrukat luxusbuszukból. Ez persze már nem a Dóm árnyékában történt, hanem a VIP sátor előtt – valamikor Road és Depresszió közt –, ahol végül hosszas unszolásra megengedték, hogy öt percet elvegyek Max bátyó életéből. Nem megy rosszul a szekér, na! – gondoltam, miközben végigbukdácsoltam a luxusbuszon, amelynek egyik fülkéjében a Soulfly-főnök tévézgetett. Érdekes volt a buszon kívüli elutasítás, mert interjúalanyom nem tűnt úgy, mint aki a háta közepére sem kívánna, és készséggel válaszolgatott. Mivel azonban jó fiú vagyok, tartottam magam az öt perchez, így sajnos a több, mint húsz kérdést tartalmazó kérdezz-felelek 6-7 válaszadás után abbamaradt.

Ettől olyannyira nem lett jó kedvem, hogy legyintettem a nap további részére és inkább színyeléssel töltöttem az időt. Persze Dia ettől még akcióba lendült, és megörökítette a Leander, a Road, a Depresszió és persze a fő attrakció, a Soulfly koncertjét is. Kellemesen kellett amúgy csalódnom a Leanderben. Azt hittem, hogy csak egy nagy hype-pal felfújt lufi, de ők is kitettek magukért. A Roadot és a Depressziót is ütötték nálam, így nem csodálkoznék, ha az elkövetkezendő fesztiválokon megfordulna köztük a sorrend. Az azért látszott előre, hogy ez a szerdai nap nem kevés embert vonz majd: a Rockélet sátorba csak nagy erőfeszítések árán lehetett bekerülni. Ekkorra már enyhült a meleg, sőt, éjjel szépen le is szakadt az ég. De, hogy szavamat ne feledjem, beszéljenek helyettem a képek!

Szöveg: Jocke

Fotók: Kiriák Klaudia (Ashtray_Heart) - további fotók itt.

Köszönet a Rockmaraton szervezőinek!

Legutóbbi hozzászólások