Szétszedte a hajót a Combichrist: Combichrist, Aesthetic Perfection - A38, 2012.07.17.

írta Hard Rock Magazin | 2012.07.19.

Vannak átlagos és eseménytelen koncertek. A halálhörgés-siralom kontra ipari agresszor-diszkót képviselő Combichrist pont ennek az ellenkezőjére garancia. Önkívületi őrjöngés, dobos-dobálás, süti- és gyümölcsosztás, valamint a hangszerek tönkretétele egyaránt fémjelezte a bulit.

 

 

Az EBM, az industrial és a villanyzene gruppenjéből fogant Combichrist már sokadszorra tette tiszteletét hazánkban, az általuk kedvenc fellépőhelynek titulált A38 hajón. Meglepő módon a közönség soraiban ezúttal viszonylag kevés telefonzsinór-hajú, neonlatexbe öltözött, hegesztőszemüveges szájbergótot üdvözölhettem. Az este legvagányabbja egy kilencéves-forma kisfiú volt, aki szintén Combi-pólós szüleivel vágódott be az első sorba, és büszkén közölte velem, hogy a tavalyi bulira még a logójukat is a hajába nyíratta.

Az előzenekar, az amerikai Aesthetic Perfection hazánk szubkultúra-berkeiben ugyanolyan ismert, mint a főzenekar, és lényegében hasonló stílust is képviselnek, csak több benne a dallam (na jó, a dallam szó kicsit túlzás ide). A három, első látásra a meg nem értett emófiú kategóriáját súroló srác igencsak feltette a lécet: az énekes pantomimos manírjai sajátos horror-cirkuszi életérzést kölcsönöztek a színpadnak, amit egységbe csomagolt a dobos precíz őrjöngése és a szintis folyamatos fejrázása. Nem lehet így egyszerű megtalálni a billentyűket sem. A néhol impulzívan hömpölygő, néhol pedig drámaian éneklős számok kellően felrázták a hajó népét, majd mindenki rájött, hogy az erős kezdés arra volt jó, hogy felkészüljünk valami brutálisabbra.

A Norvégiából Amerikába költözött főzenekart 2003-ban alapította Andy LaPlegua, aki egy alapvetően helyes, szőke és szép mosolyú gyerekből avanzsált az évek során egyre ijesztőbb, televarrt szörnyeteggé, már ami az imidzset illeti. Persze én még most is látom alatta a kedves, tejfelképű srácot, bár koncert közben szükség van ehhez némi képzelőerőre, miközben éppen fröcsögve hörgi diszkréten csordogáló Voldemort-sminkje alól, hogy „Fuck that shit!”

A koncert egy indulóval nyitott, majd vadul lüktető ritmusokkal folytatódott, a vészjóslóan férfiállat-külsejű Andy pedig olyannyira beindította a – felváltva csapkodó, üvöltő és sikító –rajongókat, mintha legalábbis Elvis állna az emelvényen. A frontember az egész kétórás játékidő alatt tartotta túlhevült energiaszintjét, de a többiek – a Jokerré sminkelt keverő, a rendszerint saját hangszerével vandálkodó dobos és az új, Harisnyás „mansonita” Pippire hajazó gitáros – sem maradtak le ebben. A koncepció egyébként olyan volt, mint a megboldogult Gabi bohócnál („Van mááásik!”): egymás után, késleltetve érkeztek a színpadra a tagok.

A műsor háromnegyedénél bekövetkezett a zenekarok rémálma, az áramszünet, amit a Combichrist meglepően, de spontánul és szimpatikusan oldott meg: átvedlettek egymást utánzó, infantilisen pajkos napközisekké, majd kirohantak az öltözőjükbe, hogy szétdobálják a közönségnek a maradék kekszet és gyümölcsöt. Már csak a „don’t feed the animals!” neon-felirat hiányzott a háttérből. Még a vonalkód-vékonyságú, rendszerint tátott szájjal kelepelő-rángó gitáros srác (azaz mell híján hímnek látszó egyed) is megcsillogtatta humorérzékét. Majd mivel továbbra sem volt hang, akusztikusan eldobolták a What the Fuck is Wrong With You című slágerüket, ami végül egy össznépi „What the fuck is wrong with the boat” skandálással végződött.

Amikor ismét beindult a hang (Andy a földön heverő mikrofonra taposva próbálta ki, hogy jó-e már, mit neki a kommersz beleszámlálás), visszaállt a pogózás és a standard brutalitás rendje is. A régi kedvencek mellett (Blut Royale, I’d Like to Thank My Buddies, Get Your Body Beat, Electrohead) az új lemez nótáit is bemutatták (Never Surrender, Throat Full of Glass, Follow The Trail Of Blood) megspékelve azzal a megszokottnak mondható momentummal, hogy a dobos először a hangszert tette az emberekre, és úgy játszott rajta, majd ő maga is utazott a csápoló, metálvillába görcsösült kezeken. A buli végén szó szerint szétverték a berendezést – olyannyira, hogy görbére püfölték a cintányérokat, ráugráltak a szétdobált dobokra és mindent hozzávágtak mindenhez –, diszkréten jelezve, hogy már akkor sem lehetne ráadás szám, ha akarnák, hiszen nincsen min eljátszani.

Aki ezek után meghatottan indult a vásárpult felé, az olyan kedves emlékekkel gazdagodhatott, mint a „Fuck Combichrist” nyomatú póló, vagy a „Combipussy” feliratú franciabugyi.

Szerző: Tóth Noémi

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a NegativeArt-nak!

Legutóbbi hozzászólások