Asia: XXX

írta meszo | 2012.07.19.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.originalasia.com/

Stílus: AOR

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Geoff Downes - billentyűk Steve Howe - gitár Carl Palmer - dob John Wetton - basszusgitár, ének
Dalcímek
01. Tomorrow The World 02. Bury Me In Willow 03. No Religion 04. Faithful 05. I Know How You Feel 06. Face On The Bridge 07. Al Gatto Nero 08. Judas 09. Ghost Of A Chance
Értékelés

Bevallom, nem voltam teljesen mentes az előítéletektől a kerek jubileum alkalmából elkészült album meghallgatása előtt. Ennek oka nem más volt, minthogy hat évvel ezelőtt elkövetett döntése miatt még mindig haragudtam a billentyűmágus Geoff Downes-ra, aki akkor egy igencsak gördülékenyen működő felállást rúgott szét a reunion kedvéért. Természetesen érthető, hogy mi állt a döntés hátterében, hiszen mint tudjuk, az Asia utóbbi lemezeladási mutatóin finoman szólva sem hemzsegtek a nullák, emellett pedig rengeteg hallgatónak még másfél évtized távlatában sem sikerült megemésztenie, hogy bár Downes állandó társát John-nak hívják, vezetékneve nem Wetton, hanem Payne. Ez utóbbiak számára mindenképp pozitív eseményként szolgálhatott, amikor 2006-ban Downes mellé visszatértek az Asia alapító muzsikusai, ám jó páran nemigen repestek az örömtől, és bevallom jómagam sem dobáltam konfettiket a hír hallatán. Ennek egyik oka (amelyet olvasva talán jó páran rögtön a hozzászólás lehetőségével élnek), hogy bár nagyon szeretem a „régi Asia” muzsikáját, számomra mégiscsak a John Payne nevével fémjelzett korszak jelenti az igazi favoritot. Az újjáalakulás iránti szkeptikus hozzáállásom pedig csak fokozódott, amikor négy évvel ezelőtt birtokomba került az együttműködés első új gyümölcseként felfogható ’Phoenix’ című album, amelyet borzasztóan unalmasnak és enerváltnak találtam, főleg a ragyogóan sikerült ’Silent Nation’ után. Innentől fogva pedig, őszintén megvallva, nem is igazán foglalkoztatott a zenekar jelenkori tevékenysége, és e harmadik X-et ünneplő album helyett is sokkal inkább a még meg nem jelent Asia Featuring John Payne album izgatta a fantáziámat. A nemes egyszerűséggel ’XXX’ címmel ellátott friss korong hallatán azonban valami megváltozott. Az új dalok hallatán ugyanis úgy éreztem, ez az anyag nekem készült. Lássuk is, hogy mit tartalmaz az impozáns külsővel ellátott korong!

A Tomorrow The World egyperces bevezetője után egy vérbeli Asia-himnusszá kerekedik, mintha csak a nyolcvanas években járnánk. Az idő elteltére utaló egyetlen jel John Wetton hangja, ami némileg kopottasabban szól, mint a nem épp tegnap zajlott fénykorban, ám ezen nincs semmi csodálkoznivaló annak tudatában, hogy John épp a múlt hónapban ünnepelte 63. születésnapját. Sőt, a veterán muzsikust külön dicséret illeti, ugyanis hangjával remekül gazdálkodik, és a dallamokat még mindig ugyanazzal a sajátos természetességgel képes hozni, mint egykor. A Bury Me In Willow folytatja a megkezdett minőségi szintet. Egy középtempós AOR dal, amelyben semmi sincs túlbonyolítva, azonban olyan adag eleganciával sikerült ellátni, amire nagyon kevés csapat képes a műfajban. A harmadikként érkező No Religion a kedvenc refrénemet hozza az albumról, ráadásul egy jó adag rockos gitárkíséretet is kapunk, amelyre például a ’Phoenix’ albumon nem igazán volt példa, ahogy az efféle pattogós lendületre sem. Itt azonban egymás után kapjuk a zenekar nyolcvanas években megalapozott hagyományaira épülő szerzeményeket, amelyekbe ezúttal igencsak kellemes hangszerelési megoldásokat, és jól sikerült témákat sikerült csempészni. Bár Steve Howe játéka talán lehetne egy fokozattal kevésbé „kötött” is, ám az ősidők óta színpadon álló gitáros senkivel sem összetéveszthető játéka még így is üdítően képes hatni a zenei finomságokra vágyó hallgató fülének. A friss tételek közül külön kiemelném még a Face On The Bridge hat percét. Néhány sorral feljebb beszéltem már zenei értelemben vett eleganciáról, nos, az itt hegyekben áll. Talán ez a szerzemény képes leginkább feleleveníteni a kerek 30 évvel ezelőtt megjelent debütáló album világát.

A ’XXX’ kapcsán nem sok mindenbe tudok belekötni, talán az egyetlen dolog, ami eszembe jut, az, hogy Carl Palmert „eltüntették” a keverés során. A legendás dobos játéka igencsak a háttérben kullog, a hiba azonban teljes mértékben a hangmérnök készülékében, avagy keverőpultjában van, ugyanis arról idén már megbizonyosodhattunk, hogy Palmer még mindig „dobbőr gyilkos” módon képes megütni hangszerét. Egyéb malőrről azonban már valóban nem tudnék beszámolni, ennek oka pedig az, hogy ez az album nagyon jól sikerült!

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások