Nincs ellenszer!: Sting - Papp László Budapest Sportaréna, 2012.06.26.

„Mr. Fullánk” minden alkalommal maradandó, ám jótékony hatású „sebeket” ejt rajongóin. Ez akkor is igaz, ha egyszerű rock programmal, vagy szimfonikus kísérettel, illetve a legnagyobb sztárzenészek, régi muzsikus társak kíséretében jár Magyarországon. Talán ez utóbbi a legizgalmasabb vállalkozás…

…, jómagam legalábbis örülök, hogy ha az előző közül többnek nem is, de ennek részese lehettem. Még soha senkitől sem hallottam negatívumokat, ha a – milyen hihetetlen – több mint 60 éves sztár került szóba. Így vagy úgy, Sting hihetetlen karrierje mögött egy rendkívül szimpatikus ember áll. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy a Gordon Matthew Thomas Sumner néven született előadóművész nem csak a zenében, de a filmiparban is komoly sikereket ért el, íróként és költőként is elismert, s mint földi halandó, emberjogi aktivistaként, alapítványok támogatójaként sem elhanyagolandó a munkássága.

No, de hagyjuk a méltatást, maradjunk a puszta tényeknél, már ami június 26-át illeti. Némi ellentmondás, hogy nem tudok egyetlen rossz szót sem megfogalmazni az estével kapcsolatban. Mintha egy high-tech moziba váltottam volna jegyet, fantasztikus látvány (később, miután a színpadtól távolabb, a keverőpultoknál foglaltam helyet, alkalmam nyílt betekinteni a profi világítástechnika kezelésébe), kellőképp behatárolt hangerő és hibátlan (tényleg!) hangosítás (az ezzel megbízott úriember gyakorlatilag karmesterként követte végig az eseményeket, közösen énekelve a dalokat, szinte eggyé válva a színpadon álló zenészekkel), röviden ezt tapasztaltam az első pillanattól kezdve. Hát igen – mondhatnák többen –, ilyen muzsikusokkal gyönyör lehet játszani, s mily igaz!

Sting mellett (akit tényleg nem szeretnék agyon dicsérni, róla csak annyit, hogy nagyszerűen kezelte a basszusgitárt, az amúgy hibátlan éneklés közben) a zenei világ legkiemelkedőbb figurái álltak a deszkákon.

Sajnos, értékelhető fotót nem sikerült róluk készíteni, de nem tudok elmenni mellettük, hogy pár szót ne szóljak az „érdekükben”. Kezdjük mindjárt a veterán cimborával, David Sancious billentyűssel, aki mielőtt (1991-ben!) csatlakozott Sting zenekarához, olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Bruce Springsteen, Stanley Clark, Jack Bruce, Zucchero, Jon Anderson és Peter Gabriel. Ahogy barátom szokta volt mondani: „Tűrhető karriert befutott előadók!” Mr. Sancious a tökéletes boldogság, a kiegyensúlyozottság mintaképe, hiszen briliáns játéka mellett szinte egyetlen pillanatra sem fagyott le arcáról a mosoly. Aztán ott van a másik ős-csapattag, Dominic Miller. Az argentin származású, de életének nagy részét Angliában töltő, mostanság azonban Franciaországban élő gitáros szintén a ’The Soul Cages’ album kapcsán került képbe és, azóta is állandó támasza főhősünknek. Nem mellesleg kiváló bárdista.

Sting zenéjében a hagyományos rock elemeken túl szinte valamennyi stílus megjelenik, legyen az soul, reggea, jazz, swing (sőt, a techno sem áll távol tőle), szóval bármi, de Dominic számára egyik sem okoz gondot. Ha finoman, érzékien (akár akusztikus hangszeren) kell pengetni a húrokat, nincs akadály, de ha épp le kell szaggatni a tisztelt publikum fejét, arra is talál megfelelő megoldást.

A zseniális Vinnie Colauita sem ma kezdte a szakmát. Az öreg motoros két másik kiválóság, Omar Hakim és Manu Katché után vette át a stafétát. Valamennyien „minden dobosok panteonjában” foglalnak helyet, a szívemhez mégis Vinnie játéka áll a legközelebb. (Itt szeretném felhívni a rockerek figyelmét, hogy igen, Ő az a fickó, aki a Megadeth ’The System Has Failed’ c. lemezét „felcsapkodta”!) A mester most is bebizonyította, hogy a hihetetlen technikai tudás nem feltétlenül megy a játék, az érzés, az „íz’ rovására, mindig, minden alkalommal tökéleteset nyújt, nem volt ez másként ez alkalommal sem. Készakarva hagytam az ifjabb generáció két képviselőjét a finisre, s hogy miért? Az ok igen egyszerű, lehengerlő teljesítményüket sosem fogom elfeledni.

Peter Tickell nevével előzőleg sosem találkoztam, de nagyon remélem, hogy még fogok. A fiatal hegedűs észbontó szólókkal kápráztatta el a közönséget, szó szerint lemosva az „öregeket” (egy alkalommal Sting és Dominic meghátrálásra kényszerült, egészen a színpad széléig, miközben Peter szanaszét szaggatta a húrokat). Ráadásul - s ez meg is lepett - igen sok lehetőséget kapott a „vonós kolléga”, hogy megmutassa csillogó tudását, többször is alkalma nyílt a virtuóz improvizációkra. Lenyűgöző pillanatok tanúi lehettünk. Persze, mindez csak összeesküvés elmélet, de el tudnám képzelni, hogy az Apocalyptica soron következő lemezén, mint vendég, közreműködjön a fiatalember. Minden bizonnyal nagyon komoly prog. metal album születne az összjátékból!

Legvégül - bár hölgyeké az elsőbbség - Jo Lawry teljesítményét illeti a szó. A tehetséges énekesnő elsőként a ’Symphonicities’ albumon hallatta hangját, s úgy tűnik, tökéletesen beleillett Sting elképzeléseibe, ezért meg is hívta a turnéra. A - nem mellesleg - nagyon csinos vokalista szólóban a jazz műfaj elkötelezettje, de igazi profiként, tudja, hogy hol a helye! Igen, hátul – mondhatnánk szarkasztikusan -, s valóban a szokott helyen illegő (na jó, csábosan mozgó, táncoló és a ritmus szekciót segítő) szőkeség tökéletesen kiegészítette a pazar produkciót, fantasztikus hangok hagyták el torkát és egyáltalán nem tűnt háttér közreműködőnek. Lebilincselő lénye minden férfi látogatót rabul ejtett, ebben egészen biztos vagyok!

Elnézést kell, hogy kérjek a kedves olvasóktól amiatt, hogy nem egy részletekbe hajló, elemző, a zenei élményt betűkké formáló írást kaptak a koncertről, de az élményt csak két szóval tudnám leírni: egyszerűen tökéletes! Ez azonban édeskevés egy beszámolóhoz, és akkor a The Police sztorit már meg sem említem (pedig szerencsénkre jó néhány himnusz helyet kapott a műsorban)!

24 éve annak, hogy először találkoztunk az Amnesty International által védnökölt ’Human Rights Now!’ koncerten. Ezután csak egyetlen alkalom - bevallom, a 2004-es ingyenes előadás a Felvonulási téren nálam a feledhető kategóriába tartozik - nyílt arra, hogy lássam, halljam ezt a zseniális fickót, de megtörtént az „összegzés”, a beteljesülés, ha úgy tetszik, maga a végjáték! Mert ha nem lesz több lehetőségem arra, hogy részt vegyek egy Sting bulin, én már akkor sem fogok szomorkodni!

A dalok listája:

Szöveg & fotók: pearl69

Köszönet a Livenation-nek!