Moziban Jártunk: Rock Of Ages

A musical számos zenei műfajt feldolgozott már, felhasználva ezer és egy nagyszerű slágert a könnyű műfaj történetéből. Elég csak a nagy sikert megélt Mamma Mia! című, Abba dalokat felvonultató sikerdarabra gondolnunk vagy a csakis a legborzasztóbb jelzővel illethető High School Musical-re, és máris érthető, hogy ezen műfaj filmes adaptációja igen vonzó a széles néptömegek részére. 2012-re jött el az idő, hogy a ’80-as évek AOR, hard és glam rock műfajai, valamint ezek hőskora előtt tisztelgő Rock Of Ages című zenés színdarabot szélesvászonra vigyék.

Amikor a filmről szóló előzetes híreket meghallottam, különösebben nem érdekelt a dolog, mert egy tipikusan hollywoodi manírokkal nyakon öntött nyáltengert vártam a koncepciótól. Az első trailerek feltűnésekor némiképp változott az álláspontom, és úgy gondoltam, hogy ez a film semmiképpen sem lesz középutas: vagy nagyon jó lesz vagy borzasztóan trágya. Bár ez a jóslatom nem jött be, inkább az előbbi megállapítás felé hajlok.

De ne szaladjunk ennyire előre, a végső verdikt még várasson csak magára! A premiervetítések után a Rock Of Ages meglehetősen megosztó kritikákat kapott (eddig), ám a közvéleménykutatások alapján a közönség többségének elnyerte a tetszését. A kritikusok problémái viszont megalapozottak: a sztori, valljuk meg, igencsak butácska. Két fiatal áll a középpontban, akik énekesi karrierről álmodnak, aztán persze konfliktusoktól nem mentesen, de végül megtalálják az örök szerelmet egymás oldalán. Tipikus love story, amely mellett kibontakozik egy legendás Los Angeles-i rock klub, a Bourbon Room története, és az azt körülvevő rockzenei szintér élete is. Kétséget kizáróan ez az utóbbi vonulat sikerült erősebbre a filmben. Míg a szórakozóhely életéből egy humorral és némi intrikával átszőtt, élvezetes részletet láthatunk zenészek, újságírók, menedzserek és a bár vezetői szereplésével, addig a szerelmi szál meglehetősen bugyuta és csöpögős, ráadásul a létező összes nyálas klisét felvonultatja a véletlen félreértésektől a szerelmes pár közös dalának színpadon való előadásáig. A történet valamilyen formában a Journey legnagyobb slágere, a Don’t Stop Believin' dalszövege ihlette, ami – amellett, hogy minden tiszteletem és rajongásom ezé a dalé – azért mégsem bonyolultabb, mint a kettes Lego, és ez a szerelmi vonal is éppen ilyen. Nem árulok zsákbamacskát tehát: ez a vonulat az oka, hogy a Rock Of Ages nem lett egy kimagasló alkotás.

Persze a sztori ebben a környezetben másodlagos – vagy még inkább harmadlagos. A főszerep természetesen a zenéé, és az őket előadó karaktereké. Itt is azt látjuk, hogy a romantikus szál két központi alakja – jellemben és megformálásban egyaránt – jóval sótlanabb, mint a bárhoz és a rockvilághoz kapcsolódó szereplők. Julianne Hough, aki Sherrie-t, a film női főszereplőjét játszotta, cseppet sem nyújtott meggyőző alakítást, de legalább szép a mosolya, a hangja azonban inkább Madonna számokhoz állna jól, és nem a Just Like Paradise szintű rockhimnuszokhoz. Semmilyen karcosságot és erőt nem tudott prezentálni az előadásmódjában, tipikus Barbie-lány volt végig. A párocska hím oldalát képviselő Diego Boneta színészileg és zeneileg is valamivel jobban teljesített, ő ténylegesen bele tudott vinni némi dögöt például az I Wanna Rock-ba (persze csak önmagához képest, az eredeti szintjének megközelítése itt nem téma). A többiek viszont parádésan alakítanak. Alec Baldwin és Russel Brand hozzák a filmbe a két teljesen agyament, laza figurát, míg velük szöges ellentétben Catherine Zeta-Jones rockzene ellen protestáló karaktere adja az eltökélt, céltudatos harcos alakját. Pat Benatar slágerét, a Hit Me With Your Best Shot-ot pedig egészen zseniálisan adta elő, ráadásul a kielégítetlen, kosztümös háziasszonyok között előadott ironikus táncán a teljes mozi könnyezve röhögött.

Emlékezetes szereplők és laza humor jellemzi tehát a film egészének hangulatát. De jön a nagy kérdés, ami egyetlen névben foglalható össze: Tom Cruise. Eleve miért akart ő itt szerepelni? Mindig is egyenmosollyal megvert szépfiú volt, aki véleményem szerint vajmi kevés karaktert volt képes belevinni a szerepeibe. Ráadásul még énekelni is akar? A Trópusi Vihar óta tudjuk, hogy Tom barátunk a szcientológia ordas hirdetése mellett kiválóan hozza a sarkított, teljesen elborult fickókat. Nos, Stacee Jaxx figurája jutalomjáték volt számára. A Keith Richards-ból, Brett Michaels-ből és Axl Rose-ból összegyúrt alak egyfajta misztikus, soha meg nem érthető jellegét és megcsömörlött erkölcsét Cruise parádésan interpretálta. A világ könnyűzenéjét uraló Jaxx valósággal ellopja az egész filmet, a kiváló színészi játék és rendezői munka pedig a humor mellett mélységet is adott a karakternek. Tom pedig élő példa rá, hogy ötven fölött is van értelmük a felüléseknek.

Azon zenei szakbarbárok, akik a filmben hallott régi-régi nagy slágerek eredetijének minőségét kérik számon, nagy hibát követnek el. A legtöbb előadó nem profi énekes, hanem színész, és magukhoz képest remekül adják elő a számokat. Ehhez a filmhez pedig ennyi tökéletesen elegendő. Még Cruise-tól is meglepően jó - de persze nem lenyűgöző - énekteljesítményt hallunk (mondjuk a Paradise City-vel nagy bakot lőttek). A film a maga hibái mellett egyszerűen szórakoztató. Egy hétvégi mozizásra ideális, néhány idegesítő részletet leszámítva kellemes élményt nyújt remek slágereinek kissé más megközelítésével, poénokkal és jó karakterekkel.

-Adamwarlock